Kovács Klaudia: Várakozás

Kint ül az udvaron, minden neszre figyel.
Egyre később lesz, testét már kileli a hideg.
Bent van a szobában, ül, de nem bírja már,
feláll, s a házban fel s alá járkál.
Minden egyes neszre felkapja fejét,
hallja a környék minden egyes neszét,
Melyek egyre jobban bolondítják képzeletét.
Csak várja, hogy jöjjön! Toppanjon be már!
Valami gyenge érvet csak kitalál.
De nem jön, hiába is ámítja magát.
Ugatnak a kutyák, kinéz az ablakon.
De mégsem jött… mekkora fájdalom.
Nem látja már, hiánya csak most tépi lelkét,
így bánja meg a szenvedő minden egyes tettét.
Csak várja, pedig tudja, nem jön,
nincs oka, amiért eljöjjön.
De hiányzik csókja, az érintése,
az elhullt nappalok lassú eltűnése.
Most minden olyan üres, kopár a világ.
Csak vár és fülel, de nem nyílik a zár.
A kapu még mindig nyitva áll,
s arra vár, hogy Valaki rajta besétál.