Ábrahám István: A hegy

Mint Buddha,
úgy terült a hegy a láthatáron.
Tán magányon merengett
milliom éve,
hisz messzeségbe nyúlt el
társai kékje.

Sokszor néztem.
Régen még épen feszült
vállára
csalittal díszes zöld
kaftánja.
De mára suttyók garmadája
váj a hasába fekélyt, sebet,
irhája cafatra feslett,
S gyűltek golyvái, göbös hegek.
Kopaszra vált a bazalt kobak,
mély horpadásokat nem szánva,
mint tolvajok, martak húsába.
Apaszt a mohó szorgalom,
a hegyoldalon.

Már a szél sem a régi.
Mint hamis nádsíp
szólnak füttyös zenéi,
Kacér bukfencre hívja
a hegytető,
s máris tovaillan,
mint ledér szerető.

A vérző táj mit érlel,
e sorvadó,
ha vallató idő nem kérlel,
csak dorgálni szólít?
Ki készül fel
a védőbeszéddel?