Ábrahám Csaba (Phanzetomox): Változó tudat

Mélyről szóltál hozzám, mutatva az utat,
neked köszönhetek mindent, sok-sok barátokat.
Csakhogy megjelent Ő, felülírva életem,
és kiléptél Te, mély űrt hagyva énnekem.
Már nem voltam harcos ki erővel bármit elér.
Szerencsés, ki a mázliból is megél.
Csak én maradtam, gyenge és esetlen,
magamba néztem, majd hangosan nevettem.

Gondolkodtam és rájöttem hol a hiba.
Megfeleltem másoknak, csak épp magamnak soha.
De sebaj, ez ad nekem hatalmat.
Hatalmat, hogy még többet akarjak!
Ezentúl feljebb mászok, s a legjobbra törekszem!
Nem állok meg, ha leesem vagy megöregszem!

Előre nézek, és hogyha már nincs sok hátra,
hadd mondhassam: megtettem, mit tőlem vártak,
hadd nyughassam!
Pedig könnyebb volna hagyni.
Hagyni, hogy legyen, aminek lennie kell,
az élet menjen, amerre mennie kell,
hogy ne a szívem tegye, amit tennie kell.
Vagy könnyebb lenne feladni!
Gond nélküli egyszerűnek maradni!

De nem tehetem, hát nem adom fel!
Mert ha megteszem, azzal magamat árulom el.