Vérontás lesz éjszaka.
Izzani kezd a selyem ég alja,
Sárgás-vörös vízi híddal
Csábosan hív a Nap halálba.
Miért hinnék a babonában?
Hisz csak tudatlanok védő vára.
Nincs itt semmi egyéb:
Egy nyugodt költő, föld, fű, és kedves iszap.
Gyönyörű szín a piros, nem tagadom.
Tán jobban ámulatba ejti szemem,
Mint a hevesen izzó sárga,
Legyen szó virágról, vagy az éltető Napról.
De mégis halott száján, mintha lelke lenne,
Ő jelenik meg először,
Majd elfeketedve ronda vállán
A varázsa is elhőköl.
Énekeljelek, vagy fussak előled?
Van-e okom félelemre s fájdalomra,
Van-e oka annak, hogy elmémbe zárlak,
Van-e oka, hogy nem talállak?
Szétrepedni kezd koponyám,
Bent, s majdan kint is hasít valami ismeretlen.
Sors gyermeke, kit rossz helyre szültek
Süket földre énekelni. Fuss!
Nem te babráltál ki magaddal,
Még te sem hallod önmagad,
Érzed gyermeki kezeiddel,
Mily szépen énekelsz. Fuss!
Keresztül gyomon, s gazon,
Mik kacagva voltak kísérőid. Fuss!
Tipord el hát, mi eltiport, érezd most talpadon
Ha már hallani nem hallhatod szenvedésük. Fuss!
Lihegve a gyengeségtől, öklendezve fájdalomtól,
Elcsúszom a legnemesebb Véren,
Elmém a felesleg terhével koppan a sínen,
S először jut lágy trilla fülembe:
Felsikít a szárszói gyors.
