Kihalt tér, csend honol.
Sötét, kietlen táj vár otthonul...
Nagy ez a ház, túl nagy...
Benépesíteni te kevés vagy.
Hosszú folyosó, tömérdek ablak,
Magány szálldos szabadon, nem várnak.
Ledobod a cipőt, kabátot a hallban,
Meztelen talppal sétálsz e várban...
Emlékek tolulnak fel a lelkedben,
Igéző, boldog képek tobzódnak fejedben.
Látod a múltat, mikor még más volt:
Nevetésük, arcuk vidámságot rajzolt...
Érezted a szeretetet, kézzel tapinthattad,
Hagytad, s ebbe mások is bepillanthattak...
Hiba volt talán, hogy vakon bíztál,
Nyomorgó lelkek lestek a hídnál...
Egyre beljebb araszoltak...
Először csak panaszkodtak,
- Segíts rajtunk! - sírtak.
Te megtetted, amit bírtad...
Felemészt a kín, mondtad egyre többször...
Nem a te dolgod volt, mégis egyre gyötör...
A világ baját helyezted sajátod elé,
Kihasználtak, azóta utad egyedül vezeté`...
A mindenből hirtelen semmi lett,
Azóta csupán nyomorúság az élet,
Szép az, gyönyörű, ha valaki segít,
Ám belül most nem más, mint üresség sikít...
Megtetted, mit lehetett, többet is talán,
Semmibe vettek, mert könnyen ment, lazán,
Mi elveszett, az fáj csak igazán...
Rossz az ember! - mondhatnád a múlt vigaszán...
De vajon tényleg az-e?
Általánosítani lehet-e?
Ha egy átver, a többit bajban hagyod-e?
Nem! Mert te nem teheted, te!
Segítesz a bajban ezentúl is,
Mert egy-egy mosoly továbbhajt úgyis...
Ennek szentelted életed, akár egy apáca,
Segítés, s Te, ez életed románca.
0 Megjegyzések