Balog Barnabás: Taníts meg újból hinni

Uram, hinni szeretnék most már újból,
Mint egykoron gyermekként, igazából.
Hinni szeretnék, s bízva folyton kérni,
Mint akkor: Uram, taníts meg újból hinni!

Uram, hinni szeretnék, meseszerűen,
Gyermeki módon, együgyűen, egyszerűen.
Nem kételkedni, folyton csak kérdezni,
Hanem hagyni, mint virág kibontakozni.

Hinni azt, hogy a holnap jobb lesz,
S szeretve az Isten most már körülvesz.
Engedni magamból, sokból, másból -
Uram, hinni szeretnék most már újból.

Hinni azt, hogy céllal lettem teremtve,
A Gondviselés üdvös útja nekem lett kimérve.
Ádáz küzdelmem, visszhangtalan szavam,
De értük úgyis, de úgyis újból megteszem.

Hinni azt, hogy az álmom, ha át is alakulva,
Máshogy megálmodva, nem úgy gondolva;
De akkor is, még úgyis, ha nekem van szánva,
Ne késsen az ígéret, be legyen az váltva.

Agyamat a tépelődő kétség furmányos,
Acsarkodó, ellened rugaszkodó találmánya
Ne közelítse, hagyja, ettől legyen magányos.
Óh, Uram, nézz rám, ez a hitetlenség vívmánya.

Ne kérdezzem, hogy miért, zengjem köszönöm.
Ne nézzek fel egedre s kérdezzem: ez az üdvöm?
Ne szajkózzam: nekem miért csak ennyi méretett? -
S a föld porából testem, ugyan miért is vétetett.

A megírt, a sors, a kikerülhetetlen, végzetes fátum.
S kérdeztem: emberek között miért ekkora a vákuum.
Miért a hidegség, miért szaporodik úgy a közöny,
Miért árasztotta el az embert ez a süllyesztő özön.

A magas ég fele feszülve, kiéleztem kérdésözönöm,
Remélve, ha választ kapok megjön az örömöm.
Jobbító szándékkal tettem egyvégbe jót, szépet,
Gondolva, így magamra tudom vonni az isteni éket.

Uram, most már csak egyet szeretnék újból:
Hinni, mint egykoron gyermekként, igazából.
Hinni szeretnék, s bízva folyton Tőled kérni,
S mint akkor volt: Uram, taníts meg újból hinni!