Az ausztrál irodalom innen, Európából nézve ismeretlennek és
egzotikusnak tűnik, akárcsak maga a kontinens. Christos Tsiolkas A pofon
című, sokszorosan díjazott regénye ebbe az idegen világba enged
bepillantást az olvasónak. Egy olyan társadalomba, ami egészében véve
tényleg más kicsit, de az alkotóelemei pontosan ugyanolyan emberek, mint
mi magunk.
A
pofon története egy kerti partin indul. Hector, a negyvenes, jómódú apa
megvendégeli népes családját, barátaikat, szinte mindenkit, akit
ismernek. Hatalmas a felfordulás, az idegeskedés, a zsivaj, ahogy ez az
ilyen alkalmakkor lenni szokott. A forgatag közepén játszó gyerekek
egyikét viszont egyszer csak felpofozza Hector unokatestvére. Igaz, a
férfi a saját gyerekét védte, de a pofon hirtelen véget vet a jókedvű
mulatságnak. Az eddig békésen egymás mellett élő, barátkozó, ám sok
mindenben máshogy gondolkozó felnőttek olyannyira másképpen értékelik a
tettet, hogy az alapjaiban rázza meg a kis közösséget. Az ügyből végül
per lesz, ami barátságokat és házasságokat ingat meg, másoknak a világba
és az emberekbe vetett hitét kérdőjelezi meg, két kamasznak pedig
hatalmas lökést ad a felnőtté válás felé.
Ha a kötet kézbevételekor az olvasó nem pörgeti át a lapokat,
valószínűleg ugyanúgy jár, mint én: az első, Hector szemszögéből
elmondott fejezet végén döbben csak rá, hogy nem hagyományos szerkezetű
könyvvel van dolga. A történetet ugyanis több, az említett kerti partin
részt vevő szereplőn keresztül meséli az író, nincs hagyományos
értelemben vett hőse a sztorinak. Az időben egyenes vonalon haladunk
előre, de mindig csak az adott karakter szempontjából látjuk és
tapasztaljuk meg az eseményeket. Ezzel amellett, hogy beleshetünk a
karakterek egymás elől is titkolt magánéletébe, tökéletesen érzékelteti,
hogy mennyire kiterjedt utóhatással bír az az emlékezetes pofon, és
hogy mennyire máshogy látják egymást és önmagukat az emberek. A gyerekét
majomszeretettel óvó anya az egyik fejezetben tudatlan, a fiát
elkényeztető liba, aki csak gyűlölni lehet, míg a következőben jó
barátnő, aki pontosan tudja, hogy a saját rossz gyermekkora az oka
annak, hogy túlzottan engedékeny szülő. Nehéz bárkinek is pártjára
állni, akárcsak a valóságban. Ettől még biztos vagyok benne, hogy
mindenki megtalálja a kedvencét, akivel azonosulni vagy legalábbis
egyetérteni tud – de éppen ugyanígy a legkevésbé szimpatikus karakternek
is lesz olyan gondolata, véleménye, aminek igazat ad. És ilyenkor
döbbenünk csak rá igazán, hogy az önmagunk mások helyébe képzelése
mennyire hasznos képesség, hiszen egész életek múlhatnak rajta, ha nem
gyakoroljuk.
Ennek ellenére nem tökéletes könyv A pofon. A történet tényleg
érdekfeszítő, a szereplők izgalmasak, a nyelvezet gördülékeny és
életszerű, mégis a több szemszögből való leírás, amellett, hogy az egyik
legnagyobb erénye, itt-ott a legnagyobb gyengesége is. Mert egyrészt
zseniális teljesítmény, hogy egyetlen író nyolc szereplő bőrébe bújva
mesél, de mégiscsak egy ember formálja a szavakat, adja a karakterek
fejébe a gondolatokat, és ez néhol érződik. A történetvezetés és az
események végig hitelesek, a különböző korú, nemű, nemzetiségű,
szexualitású, vallású, politikai és világnézeti beállítottságú emberek
mind életszerűek. Éppen ezért feltűnő, hogy gyakran nagyon hasonlóan
gondolkoznak, ugyanazokat a szavakat vagy mondatszerkezeteket
használják, mikor az életben nem valószínű, hogy egy középkorú
állatorvosnő és egy tizenéves fiú ennyire egy hullámhosszon legyen. Vagy
csak én sem tudom elég jól a másik helyébe képzelni magam?
Rengeteg kérdést vet fel, gondolatfolyamot indít el a regény. A
leírtakban pezsgő szenvedély, düh, féltékenység, önhittség és a
mögöttük, csendesebben égő szeretet és sunyin megbújó gyávaság nem
hagyja hidegen az olvasót sem. Lehetetlen nem továbbgondolni, nem
beleélni magunkat, hiszen mind ilyenek vagyunk: azt hisszük, ahogy mi
gondoljuk, az a legjobb út. Amivel addig nincs is baj, ameddig nem
feledjük, hogy attól még nem az az egyetlen járható ösvény az élet
dzsungelében!
0 Megjegyzések