Harangszó kereng a város felett. Ringnak-ringatóznak a harangok, lengnek-, lengetőznek, csengnek –bongnak. Meg-meglódulva magas tornyaikban alig állnak már. Nincs itt semmi összhang, ha nem kong, nyelve máris lobban, csak azért is ostorozza, üti – veri. A harang lábai remegnek- recsegnek, messze helyekről idehallik baljós jajdulásuk. Olyanképp mintha valaki hatalmas templomi csengőt rázna. Mint amikor ministránsfiúk kérik a figyelmet Úrfelmutatáskor. Kihallik a bábeli összevisszaságból: Az úr legyen veletek! Mindenszentek ideje van, ezért a harangok zúgolódása.A temetőkertben hunyorognak a mécsesek. Azért, hogy ellobbanhassanak.Derengő világosságot hozott ide az emlékező, lankadó emlékeit, fonnyad benne a fájdalom: Istenem! Milyen egyedül vagytok. Milyen emberien.A novemberi szél zizegteti a koszorúkon a szalagot, „emléked örökké él”… Öreg néni álldogál férje sírjánál. Kezét kulcsolva kéri a Világforgatót. Nem csodát, nem látomást akar. Békét kér.- Aranyosak a gyerekek, de minek zavarjam az életemmel az övékét - így panaszkodik, és aszott kezét az ég felé emelve tördeli. A harangok csengnek-bongnak, felülírva a néni fohászát.Dicsfényben remeg a Templom. Fölénk magasodik.Sírni támad kedvem. Furcsán érzem magam, mintha magam is megvilágosodnék az el- ellobbanó mécsek fényében.Csengnek- bongnak a harangok, bennünk kondulnak. Kiért csengnek-bongnak?
Tisztelt írók és költők. Nektek is lehetőségetek van arra, hogy portálunkon megjelenjetek a menüben található Tartalom beküldése linkre kattintva.
1 Megjegyzések