Elbert Anita: Hogyha a mindenség

Hogyha a mindenség kimeresztené rám
Két, kozmikus szemét, hogyha a mindenség
Letérdelne kis teremtményei, a hangyák előtt,
Hogyha a mindenség a boldogság volna,
Hogyha a mindenség olyan volna, mint a jóság,
Te takarj be szárnyaiddal, valóság, hogyha
A mindenség emelt fővel masírozna
A horizonton, hogyha a mindenség
Egyetlen pont a szívedben,
Hogyha a mindenség semmiségből
Valamivé érne, hogyha a mindenség
Nem reszketne a hidegben, hogyha
A mindenség meg nem őszült volna,
Hogyha a mindenség összetenné
Két, kérges kezét, hogyha
A mindenség kupolája, az ég
Ráborulna a földre, hogyha
A mindenség összeszedné magát
Egy időre, hogyha a mindenség
Keresztre feszíti a lelkeket,
Hogyha a mindenség erdejébe hívná
Egy hang az embereket, hogyha
A mindenség leporolná vállaidról
A terheket, hogyha a mindenség
Egy magból készítene kenyeret,
Hogyha a mindenség feltámasztaná
Túl jón a lelkeket, akkor a tájra igaz
Béke szállna, szétvíve hírét az egész világba.