Zokog a Nap, sírokat vet fel a föveny,
romlott húsú piócák tekergik a fényt:
övék a nap, Isten s a bitang szerelem,
bábjukat a téli szél fújja szerteszét.
Ledőlt kereszt most a Föld, arcok rothadnak,
s úgy hiszik, a megváltás egyedül övék:
a pénzek holt körmeik közt szerteszét folynak,
bomló csonttetemüktől büdös a vidék.
Nem isznak ők buzgó, friss forrás vizéből,
olyan, mintha élnének, de létük hazug:
köpnek rá messze, mit nyújt Isten tenyérből,
romló-nyüzsgő féreg csak minden test-szavuk.
Átok, viharvert, balga-büszke hegyvidék:
Mordor zord völgyeiben virág nem nyilall,
megkésett már minden szó s tiszta szenvedély:
a láncra vert fényre dühös falka rivall.
Aláásva becsület, rothad a lét tava:
Hádész zúgó kacaját veri fel a szél,
volt ember, nincs is tán és nem is lesz soha:
kiben szeretni s nem gyűlölni jár a vér.
Elcsöndesül minden, csillagok sodródnak
messzi Tejútos-palota sikátorain:
s a Nap, mintha tán utolsót dobbanna még,
eltűnik a hörgő rögök zűrös bugyrain...
0 Megjegyzések