Hegedűs Zsuzsanna: Üzen a múlt

Próbáltam, jaj, próbáltam elfeledni

üvöltő szelek viharát!

Akartam, jaj, feledni akartam

anyák, s gyermekek megrázó sikolyát!-

Az ezernyolcszánegyvenkileces

szabadságharc áldozatait;-

a köntös-gáti vérmezőt,

a Tócó vörösre festett habjait.

A történelmi pillanatokat,

mikor a „cárebek”

Nagy-Sándor József maroknyi seregére

tízszeres túlerővel támadtak!

Bár tudnám feledni a

Doberdónál és Isonzónál küzdő

- tizenhetes hadosztály elesettjeit!

A második világháború vérfagyasztó borzalmait!

Feledném, jaj elfeledném, de nem lehet!

Itt a Hősök Temetőjében

kőbe vésve állnak a nevek!

Egy sebzett oroszlán őrködik közös sírjuk felett,

a hazáért életükkel, s a vérükkel fizettek.

Valahányszor arra járok,

őket az anyák bánatával könnyezem.

Miért!?- Miért!?- hangtalanul kérdezem.

Magyarázat nincs rá, nincsen rá felelet.

Hősök voltak!Katonák…!-

Némelyek szinte még gyermekek!

Most az ellenféllel együtt, békében pihennek;-

mozdulatlanok itt csehek, románok, németek.

Valahol egykor értük is ontották a könnyüket:-

édesanyák, árvák és magukra maradt özvegyek.

Ismét felötlik bennem a kérdés:-

miért ölt újból- és újból testet a rettegés?

Miért a gyilkos ösztön, az összeférhetetlenség;-

miért nincs az emberi szívekben egyetértés?

Miért váltja fel a szeretetet újra,- és újra a gyűlölet?

Tudja rá valaki a választ...?

Valaki mondja meg! Valaki mondja meg!