Ady Endre tájversei

A XX. századhoz közeledve Magyarország látszólag a fejlett Európa szintjéhez közelít, a főváros csodálatos épületektől pompázik, míg vidéken hallatlan az elmaradottság. A parasztok sorsa keserítő és tömegesen vándorolnak Amerikába. A tudomány, a kultúra, a képzőművészet és az irodalom ebben a korban nagyot fejlődött. 1877. november 22-én született, Érmindszenten a magyarok egyik legnagyobb és legtehetségesebb költője, Ady Endre. Kiskorában is jól fogott az esze, keveset tanult, gyakran elegendő volt a napi tíz perc és mindig jeles eredményeket ért el, csak matekból és németből kapott gyengébb jegyet. Sokat olvasott, Petőfi kötet mindig volt nála. Szülei büszkék voltak fiukra, azt várták el tőle, hogy visszaszerzi a család régi hírnevét, s már látták benne a leendő szolgabírót. A család ezekután úgy döntött, hogy az elsőszülött fiuk jogász lesz és beíratták a debreceni jogakadémiára. Itt az egész magatartásán látszott, hogy nem nagyon szereti, inkább foglalaskodott különböző debreceni lapoknál. Sokszor járta a világot és nagyon szeretett volna külföldön élni, de a szíve mindig visszahúzta Magyarországra. Első kötete 1899-ben jelent meg, Versek címmel és még ezt 11 követi.
Ady az ún. tájverseiben elszakad a feudális, falusi Magyarországtól. Szereti a hazáját, de viszont kritizálja is, bemutatja az ország negatív oldalát is (szegénység, elmaradottság, a kultúra hiánya stb.). A tájverseiben nem a táj szépségét írja le, hanem kifejezi azokkal kapcsolatos érzéseit, és a költészet temetőjének látja Magyarországot.
Az egyik legfontosabb tájverse a A Gare de l’Esten, aminek magyar fordítása A Keleti Pályaudvaron, 1906-ban jelent meg az Új versek című kötetben. Innen indul haza szomorúan, mert el kell hagynia a fejlett Párizst. A mű Párizst állítja szembe Magyarországgal, ahol Párizs egyértelműen pozitívabb, Magyarország daltalan, fagyos lehelet, hullaszag, elátkozott hely, ezzel szemben Párizs: dalol, mámor, csipkés, forró, illatos. Magyarországot a „temető” szóval illeti, otthon már írni sem tud, olyan jól, mint Franciaországban. Ebben megjelenik az Ady verseire jellemző epikus keret, hogy jön valahonnan és megy valahová, meghatározatlan térből és időből meghatározatlan térbe és időbe.
A Hortobágy poétája című vers a művész tragédiájáról szól. A vers szerkezete ellentétekre épül, a kezdő ellentét a vers során fokozódva tér vissza. Ady egyes szám harmadik személyben beszél önmagáról. „Kúnfajta”, tehát magyar, de elüt a többiektől.
A vágyai elé akadályok gördülnek, szépet akar („virág nőtt a szívében”), ebben benne van: a halál, bor és a nő. A „piszkos, gatyás, bamba” jelzők fokozásos halmozása erősödő ellenérzést, indulatot érzékeltett. A szemlélődő lírai hős cselekvővé válik, de ez a cselekvés azonban a társakhoz és a környezethez való hasonulás, a szépség, a dal elveszett a káromkodó, durva műveletlenségben:
„Társakra s a csodára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.”
A magyar ugaron, az Új versek legfontosabb műve. Ez a vers nem tájleírás, a belső látásunkat ragadja meg. A címben szereplő ugar szó, azt a területet fejezi ki, amely nincs megművelve. Feszítő ellentétek találhatók a költeményben: az elvadult táj szemben áll a szűzi földdel; a bódító virággal a dudva, a muhar kerül szembe. A képek és jelzők az egyrészt a nagy lehetőségekre, a föld gazdag termékenységére utalnak, másrészt az elkeserítő kopár valóság, a műveletlen világ leverő élményét fejezi ki. Az 1. és 2. versszakban még az 1. személy, a lírai alany a cselekvő, a 3-4. versszakban az ugar válik cselekvővé:
„Vad indák gyűrűznek körül”
A költő buzdítja az embereket, hogy tegyünk valamit az országé. A költő a virágot keresi, ami már csak a múlt és csak az illata maradt meg. Az utolsó versszakban lévő halmozott alany („A dudva ,a muhar, a gaz”), és a halmozott igék („lehuz, altat, befed”) a vad mező végső győzelmét fejezi ki. A csöndben a szél is kacag ezen a tájon, amivel kifejezi a nagyra törő szándékok, merész álmok bukását.
A Tisza-parton című verse is az Új versek kötetben jelent meg. A műben két létező tájat ellentétben mutatja, az első versszakban a Gangesz partjait hozza ellentétben a Tisza-parttal. Az első szakaszban egy olyan álomvilágot ír le, ahol szeretne élni, a második szakasz a kiábrándító valóságos magyar földet mutatja. Ahol nincs szerelem („vad csók”), ahol az álmokat megölik („álom-bakók”). A művet egy költői kérdéssel fejezi be, „A Tisza-parton mit keresek?”, azért van itt, mert a szíve Magyarországhoz köti, mivel ő is magyar.
A lelkek temetője című verse a magyar földről ír. Temető a föld, a lelkek temetője, ahol a sok, kemény harcok miatt, vér ömlött valaha és ezért méreggé vált. A sok harc, nem élet, az anyák százszor boldogok, hogy vetélnek és nem születnek gyerekek ilyen életre:
„Itt a meddő a nagy gerjedés
S százszor boldogok a vetéltek.”
A harmadik versszakban kimondja, hogy hány ezren haltak meg itt, ez a föld nem hoz boldogságot senkinek többé, ez a föld átkozott. És hiába jön valaki aki meg akarja változtatni ezt a földet, Magyarország mindig ilyen fog maradni.
Megosztás a Google Pluson

0 Vélemény: