Ady Endre: Góg és Magóg fia vagyok én… elemzés

Az új versek előhangja, a cím nélküli, Góg és Magóg fia vagyok én … kezdetű költemény lírai ars poetica és programadás is egyben.
A „nagyvilágot” megjárt, Párizsból hazatérő s új szemléleti távlatokkal gazdagodott költő lírai vallomása ez a vers: írói szándékainak összegzése ez a vers, a hazához való ragaszkodásának összetett érzelmű kifejezése.
Az első két versszak hasonló szerkezeti felépítésű: A kezdősorok erőteljes hangütésű kijelentéseit a záró sorok bizonytalanságot tartalmazó kérdései követik, s már a költemény első felében megteremti a mű egészének egyre fokozódó tragikus-elszánt kettősségét, feszítő ellentétét. A kijelentő mondatok szimbólumai csaknem ugyanazt az érzést, élményt szuggerálják: a bezárt, elátkozott, pusztulásra ítélt néphez való sorsszerű kötődést és a teljes azonosulást, az ősi múlt vállalását és egyben a közösségből való kizártság tragikumát. A kérdő mondatok tétova, engedélyt kérő félelmében egyelőre csak a hazatalálás, hazatérés nosztalgiája szólal meg, de belevegyül ebbe már valamiféle messiási küldetéstudat, a megváltásnak, a bezártság eltűnésének bizonytalan reménysége is.
Szimbólumok tartalmának megközelítése a mai magyar olvasó számára már magyarázatot igényel – Góg és Magóg neve több helyen is előfordul a Bibliában: mindkettő az istenellenes, Izraelt próbára tevő pogányság jelképe, de hatalmukat Isten el fogja pusztítani. Anonymus a magyarok őseivel azonosította őket. „Verecke híres útja” egyértelműen a honfoglalásra utal, Dévény pedig a régi történelmi Magyarország nyugati kapuja, határállomása volt: itt ért a Duna magyar területre.
Ezeknek az ismeretében tovább bővül az első két strófa jelképes tartalma: Góg és Magóg népe az ércfalakkal körülzárt, pusztulásra ítélt, az élettől elrekesztett keleti magyarsággal azonos, s a versben megszólaló hangsúlyozza népével való sorsközösségét, különösen az első sorok végére helyezett nyomatékosított névmással: „vagyok én”; „jöttem én”. kívülről döngeti a kaput, falat, hogy bebocsássák, hogy elsírhassa népe sorsát. Ezért kíván nyugatról betörni az új idők új dalaival. A jelképek mélyén ott lappang népe megszabadításának, kiszabadításának vágya, új élettel, éj kultúrával való megváltásának óhaja, reménye is.
Szembekerül az első két versszakban a hiába és a mégis: a küldetés hiábavaló reménytelensége, de az ebbe beletörődni nem tudó, nem akaró, szembeszegülés daca. S ellentétben áll a cselekedni vágyó „én” s a cselekvést megakadályozható „ti” is.
Ezek az ellentétek lendítik tovább a költeményt, s a belső feszültség a régi magyar történelemből vett szimbólum ok révén inkább elmélyül és kibontakozik. A „ti” tartalma a jelképrendszerben körvonalazódik: az énekes Vazult eltiporni akaró durva erőszakkal, az új dalokat elátkozó Pusztaszerrel, vagyis a jelen minden haladást gátló hatalmával azonosul.
Ezzel a hatalommal száll szembe – még ha reménytelenül is – a lírai én elszántsága. – A 4. versszakban a „de” ellentétes kötőszó után háromszor hangzik fel a „mégis”, megszólal a lázadó eltökéltség, mely nem engedi eltiporni, elhallgattatni magát. Halmozott állapothatározókban kifejezett, vállalt szenvedés és a kétely ellenére is diadalmasan, jövendölésszerűen szólal meg a remény: Az új szárnyakon szálló dal végül mégis győztes, új és magyar lesz.
A költemény egyik kulcsszava a hatszor ismétlődő „új”, ez a szó azonban nem a nemzeti hagyományokat tagadja. A vers egész jelképrendszeréből kiderül ugyanis, hogy a költő a nemzeti múlt vállalása mellett érvel, s a jövő fejlődését összekapcsolja a múlttal.
Megosztás a Google Pluson

0 Vélemény: