A versnek már a címe is meglepő. Az a három szó, hogy “A Halál rokona” tömören és egyenesen fejezi ki a költői én halálhoz való viszonyát. A rokoni kapcsolat természetesen közelséget jelent, amit -a szerző életének ismeretében (halálos betegség, viszonylag korai halál)- értelmezhetünk egyszerűen úgy is, hogy a költői én állandó közelségben él a halállal. A rokonság fogalmának ezt a “halálközelség” jelentését támasztja alá az a párhuzam, amit A Csontvázak kathedrálisában című (A magunk szerelme/Hát imígyen sírok, 1913) verssel vonhatunk. Ennek kezdő sora: “Halál- Úr jó szomszédom volt” hasonló A Halál rokonáéhoz, a vers pedig a halál közelségének érzéséről szól. A címet kihangsúlyozza tulajdonképpen négyszeri előfordulása: a vers mellett ez a ciklus címe is, valamint megjelenik a vers két kulcsfontosságú helyén: mindjárt az első sorban, majd a vers végén -az első megismétlődéseként- az utolsó versszakban.
A versnek bizarr témája mellett másik szembeötlő jellegzetessége beszédhelyzetének és ritmusának egyszerűsége, monotonitása. Mind a hét versszakon ugyanaz a szerkezet vonul végig: A fő mondatrész alanya a költői én, állítmánya pedig legtöbbször a “szeretem” (kilencszer), illetve kétszer a “vagyok” ige. Az alárendelt mellékmondatok a fő mellékmondat tárgyai. A tárgyi mellékmondatokban vannak ugyan szereplők, de teljesen személytelenek, egy-egy szóval jellemezve. Gyakran állnak többesszámban, vagy mutató névmással helyettesítve, így is megfosztva egyéniségüktől. Ez az énközpontú beszédhelyzet, a jelenidő használata, a tárgyas alárendelések világossá teszik, hogy egy személyes értékrend kinyilvánításáról van szó, mégpedig -lévén a leggyakoribb ige a “szeretem”- pozitív értékrendről.
Ez a pozitív értékrend az, ami ellentétben áll a halállal, ami olyan sokkolóan hat és magyarázatra vár.
A versszakok rímképlete és a sorok szótagszáma is végig pontosan ugyanaz: xaxa illetve 9,9,8,4. A vers lassú járású: a rímek fenntartják a ritmust, de a két rímtelen sor nem engedi felgyorsulni. A szótagszám is lassít: az első és a második sorok páratlanságuk miatt, a harmadik sor rövidülése és a negyedik csonkasága folytán. Ez a hangulatnak megfelelő, elégikus lejtést biztosít. A monotonitás, állandó ismétlődés része, hogy a vers végén az első versszak megismétlődik, keretet adva és így mintegy újrakezdve a verset. Ez, csakúgy, mint a jelenidő használata, időtlenséget, állandóságot sugall a versnek. Az értékrend állandó, általános volta ugyanakkor más fénybe helyezi a “rokon” kifejezés jelentését. Ellentétben a “jó szomszéd”-dal, a rokon nem egyszerűen közel áll a költői énhez, hanem arra is utal, hogy kapcsolatuk nem tetszőleges, hanem veleszületett és elõre elrendelt. Ady Endre A Halál rokonában kifejeződő értékrendje tehát a költő személyiségének alapvető része.
Az alárendelt mellékmondatokban kevés az ige (az 1., 8., és 9.-et kivéve nincs is). Nincs cselekvés, nincsenek határozói mellékmondatok, nincs folytonosság, nincs történet sem. A vers állóképek sorozata, melyek sorrendjét akár tetszőlegesen fel is cserélhetnénk. A képeket elemezve az tűnik fel először, hogy bár a “halál” szó a vers és a ciklus címében, a kezdő sorban és az utolsó versszakban, egyszóval fontos helyeken szerepelve első olvasásra nagy hangsúlyt kap, a versben tulajdonképpen csak -igaz, nagy betűvel kiemelve és “nagy” illetve “szent” jelzőkkel illetve- mindössze négyszer szerepel, ebből is egy ismétlés, kettõ pedig ugyanabban a sorban van. Emellett a többi kép sem közvetlenül a halállal kapcsolatos. Szemben más halál-versekkel -az egész Halál lovai a halál allegóriája, a Halál a síneken plasztikusan ábrázolja a halál pillanatát, a Sírni, sírni, sírni a temetést- a Halál rokonában a halál mellőzöttsége mellett a halálnak semmilyen más kísérőjelensége -koporsó, testamentum stb.- nem szerepel. A Halál rokona tehát nem egyszerűen a halálról szól: a halál mint önmagán túlmutató szimbólum szerepel a versben.
A halál helyett hagyományosan negatív töltésű képek szerepelnek. A képek tárgya lehet semleges, (pl.: mező, világ, nő) avagy nemritkán pozitív (szerelem, rózsa, béke), illetve negatív (lemondás, sírás, sírók, betegek, elmenők); a képek érzelmi töltését a hozzájuk társuló negatív jelzők adják: tűnő, beteg, hervadó, bánatos, szomorú, kísértetes, intő, dér-esős, hideg, ősz, fáradt, csalódott, rokkant, borús. A hatodik versszak egyetlen kép: a világot írja le, amire a harmadik részben majd visszatérek. A költő nem a halált szereti, hanem a melankóliát. A melankólia és a “szeretem” ellentéte jellemzi a verset: a halál csak mintegy a melankólia szimbólumaként, közös nevezőjeként szerepel a versben. A harmadik versszak harmadik sorában ezt egyértelművé is teszi a költő: nem a halált szereti, hanem annak csak játszi mását. A halál tehát valami mást szimbolizál, és a költő csak azért használja ezt a szimbólumot, mert nincs igazán jó szó helyette -a “melankólia” kifejezést csak kényszerűségből használtam.
Az ötödik és a hatodik versszak némiképp eltér az első négytől: a melankólia általános kifejezése mellett részben önmaguk magyarázzák azt, részben pedig olyan területekre utalnak, amelyek a szimbólum további magyarázatával szolgálnak. Az ötödik versszak bizonyos képei -béke; bölcsek, poéták, betegek menedéke-a korábbiakkal ellentétben részben pozitív értéket is hordoznak. Bár látszólag nem egyeztethetőek a halál és a melankólia hétköznapi jelentéseivel, valójában lényegi tulajdonságaikra utalva pontosítják azok jelentését és értelmezik a szimbólumokat. Hagyományos “szomorúság” jelentésük helyett inkább a “passzív”-ra irányítják a figyelmet: a “fáradt lemondást” is ennek megnyilvánulásaként értelmezhetjük. Új, semleges jelentést adva a halálnak, ezek a képek oldják a szimbólum ellentétét a “szeretem” állítmánnyal. A hatodik versszak pedig amiatt különleges, hogy egyetlen tárgya a világ, többféle -negatív- jelzõvel illetve. Ez a kép utal a vers hangulatának gyökereire, aminek elemzése majd az ötödik rész feladata lesz.
0 Megjegyzések