Add tovább


Ady Endre - Az ős kaján (elemzés)

Mikor a vers elemzésébe fogtam, eleinte élveztem, hogy sok mindent értek a versből, de egyszer csak egy komoly problémával találtam szembe magam, mégpedig, hogy ki is ez az ős Kaján, az Úr, akihez oly furcsa és kettős viszony köti a lírai ént. Bár valahol azt olvastam, Ady szimbolizmusa abban különbözik a kortársakétól, hogy jelbeszédét minduntalan ő maga fejti meg, be kell valljam, én nem találtam a kulcsot. Gondoltam életre, halálra, Istenre és költészetre, de egyértelmű választ még most sem tudnék adni. Legközelebb mégis a kísértés válaszlehetősége áll hozzám.

Ez a vers Ady Vér és arany (1907) című kötetében jelent meg, sok vonásában nagyon hasonló a Harc a Nagyúrral című vershez. Ugyanúgy párbeszédszerű, a 15-ből 9 a lírai én drámai monológja, és ugyanúgy vészjósló, tragédiát sejtető hangulatú, így közelítve a ballada műfajához. A zaklatottságot és a sodró lendületet itt is az igék és ismétlések sokasága kölcsönzi. A cselekménynek se konkrét ideje, se valós helyszíne nincs, a történés inkább a lélek terén megy végbe, így általánosítva a mondanivalót. A vers témáját egy fel nem oldható mitikus szimbólum adja. Ki lehetett volna fejezni egy egyszerű mondatban is, de úgy csupán egy szubjektív véleményt jelentett volna, így viszont elrejtve a szimbólumok kibogozhatatlan és megfejthetetlen sűrűjében már általános érvényűvé vált.

“Ady világa szörnyekkel népesül be, a valóság látomásokból áll. És mitologikus fogalomalkotásának lényege éppen ez a kísértetiesség. Az Én és a világ viszonyának ellentmondásai testet öltenek. Ady egyéni magányossága, vergődése, keresése, kétségbeesése, életvágya megszemélyesülnek és mint mitologikus lények lépnek szembe vele. Az ős Kajántól a Disznófejű Nagyúrig e mitologikus figurák egész légióját teremtette meg Ady képzelete. Versei tele vannak megbabonázott tájakkal és varázslatokkal.” Révai József

Ady mitologizálása hasonlít a népköltészetéhez, ami a társadalom erőit személyesíti meg, de nála a külső világ mintha csak a belső, a lélek kivetülése volna.

“És a belső kísértetiesség abból származik, hogy Ady úgy érzi, hogy a vak világban ő lát egyedül.” Révai

A harmadik versszakban szembeállítja a “múlt vesztett boldogságát” a “gyalázatos jelennel” illetve a “kicifrált köd-jövendővel”. Azt sugallja, hogy a Kelettől elszakadva sokat vesztett a magyarság, pogányként hatalmas keleti hatalmat építhettünk volna a Nyugattal szemben, de így keresztényként már semmit sem tehetünk. Ady is, mint annyi magyar költő, tétlenül mereng a múlton és túl nagy különbséget lát múlt-jelen-jövő között. Nem voltunk annyira erősek, hogy a nyugati nyomással szemben pogányokként fennmaradjunk. Végigvezet a versen egy színmisztikumot, a vörös különböző árnyalatai jelennek meg borként, piros hajnalokként, ős Kaján vállán bíborként, vérként. A bor vérré való bibliai változása itt is megjelenik, az asztalon először csak “ömlik a bor”, majd később “bujdosik a véres asztalon a pohár”. “Véres és boros szent-korcsma ablakot emleget, hiábavaló “bor- és véráldomást”.

Végigvezeti a képet, ahol az összefolyó vérben-borban, tört pohárral, hűlt testtel fekszik a lírai én halottan az asztal alatt. A hetedik versszaktól kezdődik a lírai én megalázkodó könyörgése, de mindez hiábavalónak bizonyul. A versszak elején még nagyságos úrnak, majd pajtásomnak, végül apámnak szólítja a titokzatos ős Kajánt. Bevallja, megunta már az önpusztító életet, az éjszakai tivornyákat és a semmirevaló szerelmet. Ekkoriban vált súlyosabbá Ady betegsége, s ezen csak rontott a költő kicsapongó életmódja, ami fölemésztette egészségét. Előtérbe kerültek a halál gondolatok, életének állandó társa, “rokona” lett a Halál. Rendszerint nem mint ijesztő rémet, hanem mint jó barátot ábrázolja, ami a menekülni vágyó lélek menedéke, otthona lett.


Ezzel a témával foglalkozó versei alapjában véve mitikus versek, aminek a Vér és arany kötetben egy önálló ciklust áldozott. Ady, akárcsak Vörösmarty, a halál költője, de a halálkultusza az életkultusszal iker, s minél közelebb érezte magához a halált, annál jobban ragaszkodott az élethez. De ez csak későbbi költészetében nyer teret, fiatalon a franciás-dekadens attitűdöt öltötte fel: a Halál rokona ő, fáradt ember, aki lassan és készséggel süllyed a sírja felé.

“Ady első stílusának korszakát a későbbitől az különbözteti meg, hogy itt-ott rejtve-lopva, olyankor, mikor az ember legkevésbé sincs felkészülve ellene, szentimentális formák vannak elhelyezve a verseibe, gondosan eltakart vermek, melyekbe a gyanútlan olvasó belehull és meghatódik.” Szerb Antal

A nyolcadik versszakban mit sem érő költészetét – törött lantját – is felajánlja törött szívével egyetemben, de mindez hatástalannak bizonyul, mert ős Kaján nem ereszti, nem hagyja nyugodni, pihenni, az Élet pedig tovasuhan, csak “robogva jár, kel, fut” a korcsmaablak alatt. Tehát hiába próbál kiszakadni a jelenlegi életviteléből, már nem engedik a körülmények, a hírnév is csak fárasztja, akárcsak a szerelem. Az “Uram, kelj mással viadalra” sor jelentheti a kor vezető értelmiségét, akik sokáig támadták a költőt, nem fogadva el költészete újszerűségét. A tizedik versszakban megszólal Ady magyarság verseinek fő motívuma és kérdése: “Mit ér az ember, ha magyar?”, de itt már nem csak az egyénről, hanem az egyész magyarságról van szó: mit ér a nép, ha magyar? A tizenegyedik versszakban felszínre kerül a pénztelenség gyötrő tudata, az egyik meghatározó motívum a Vér és aranyban. A tizenkettedik-tizenharmadik versszakban hangot ad legnagyobb keserűségének, hogy a nagy publikum nem akarta őt olyan simán elfogadni, mintha csak egyszerűbb cikkeket írt volna valamelyik napilapba. Verseit egy pár álom-villanásnak, egy-két buja, új dalnak titulálja, melyek lehetnek nagyok, mégis elesik a költőjük “az asztal alatt, mámor alatt ezen az őszi viadalon.”

Tudva, hogy Adyban milyen erősen élt saját nagyságának tudata, megrázó hatású ezeket a keserűséggel teli sorokat olvasni. A tizenötödik versszak döntő eltérést jelent a Harc a Nagyúrral-tól, aminek üzenete: a harcot nem szabad feladni soha. Ady pedig világosan kijelenti: “Uram, én megadom magam.” A lírai én lassan süpped bele a megadásba, a harctól elcsigázottan, megfáradtan, a betegsége miatt energiáját vesztetten örökre megpihen az örök harcszíntér, az “asztal” alatt.


Megosztás a Google Pluson

0 Vélemény: