Lelkes Miklós: Elképzelt nép (Nikolits Árpádnak)

Míg ballagok a Józsefhegyi úton,
eltűnődöm: miért hegy, mikor domb csak?
Hát, persze, ezt-azt átnevez az érdek,
s nem csupán dombot, - mennyi más fogalmat!
Tetszik nekem ez a kis félvad Éden,
különösen most, mert díszben a hársfa,
s lombruhájára halvány sárgát öntött,
s illatot lengő virágfiolája.
Kopóid jönnek, Ádám, jól nevelten
(manókedv nekik olykor csínyt is enged),
s egy pillanatra prédikálni látom
szinte elődöd: Assisi Ferencet.
Lejtő. Szelídebb már nem is lehetne.
Lég csókot ad az égszínkék katángnak,
s lent a folyó, ónfelszínű, felejtő, -
közönybe burkolt, elhallgatott bánat.
Itt a kanyar. Hozzád igyekszem, Árpád,
s azt gondolom: az Író a Valónak
inkább barátja, - de a vers bolondság?
Amit teremt: elérhetetlen Holnap.
Elérhetetlen? Hát.. akkor is így volt,
hogy Sámán gőggel Ady beszélt róla,
s játszott jelképpel, kőszellem Kereszttel,
s felszikrázott isten-költő fogócska..
Ilyen a vers. Mosolyogsz. Mégis vallom:
mesékből jöttem, és mesékbe tartok,
igaz meséket ígért az a Távol,
s kicsúfolnak múlt és jelen kudarcok.
Vers szív-mese még Való lehet egyszer,
ha szebben élnek, s halnak nemzedékek,
s az Értelem levált méltatlan Istent,
s megérteti e szűk Börtönegészet.
A vers néha - túl ősfás, bölcs regényen -
tavaszba láttat, s megindult szavára
rózsásan, pirosan vagy vérvörösen
felzeng múlt, jelen égő trombitája,
s ha szárnyas Csillag száll csillagtalanba,
öröm havát majd nem hiába várja
megperdülő, ujjongó Hihetetlen:
az Évszak sziromszoknyás szűzleánya.

Igen, így van, - már Nálatok a kávét
iszom, falakon nyüzsögnek a képek,
s elámulok: mily harmóniás rejtély
együtt látni rendet s rendetlenséget -
no, szóval, emlék, később nyárba léptem,
s a kertasztalon szendergett a málna,
s készülő versre - míg darázs keringett -
ráhajolt színe, édes lustasága..

Miért tagadnám? Képzelt népben hittem,
a VAN helyett inkább egy messzi LESZ-ben,
s benne hiszek, s meghalok tiszta égig
magasztalt, szívszorító szerelemben.

Egy képzelt népnek írtam, írok verset,
ha este itt, elefántcsont őrtoronyban,
s míg csend huhog nem mozduló varázsra,
fejem felett kedvesen naiv hold van..

Igen, igen.. Tiéd teljesebb élet,
város, könyveid, együtt tett és álom
kis faluban, ahol sorsok elégtek
csatatéren: záruló láthatáron,
műveltél földet, aranyat kimostál
(az a nemesérc jelképed lehetne?),
de végül Nálad is csak ŐS HIÁBA.
Közelt elpusztít, - s hiányzik a Messze.

Én is érzem. Egy képzelt Népnek írok,
vagyis a Nincsnek, konok önmagamnak,
a Végtelenből ránk néző világnak,
de kell a vers, - betűkből lélekablak.
Regény, novella, persze, többet érhet
(erre Te példát bőven megmutattál),
de vers is kell: gyönyörű szerelemben
igaz meséknek egy-egy közös oltár,
Kérdés, amelyhez közeledik Válasz,
Megbocsátás, mit Ítélet is áthat,
segít a Rossznak álarcát letépni,

s nemet mond aljasságnak, gyávaságnak.

(2013)
Megosztás a Google Pluson

0 Vélemény: