Bíró Krisztina: Emlékek nyomán

Én Istenem, annyi bajt hoztál fejemre,
És én mégis ember, esendő maradtam,
Vágyakat pihentettem kezeidben,
Egy egész életen végigszáguldott a lelkem,
Bíbor, szürke fellegekre
Tettem szívem darabjait,
S akkor is, akkor is szerettél engem.

Én nem tudom, mit hoz a jövő, ki leszek
Holnap, holnapután, egy év múlva. Ember
Leszek, vagy csak árnyéka önmagamnak?
Mikor, mikor oldozol fel, mikor szabadulok,
És végül mikor kereslek
Mennyei kapuid között,
Mikor kiálthatok és hihetek annak

A hahotázó tükördarabnak, ami
Lábaim előtt hever? Kétségbeesve
S könyörgőn bámulom: mi a terved,
Mit teszel velem még, mit kell tennem hogy jó legyek,
Mikor leszek a mennyei
Országodban, s hallhatom
Mindent átzengő s nyugtató éneked?

Nem bírok már élni, Istenem, úgy, ahogy
Eddig tettem, s nem bírok mondani több
Mesét; nem bírok aranyat hazudni
És közben rozsdás vasdarabot kínálni szívem
Mélyéről, mert én nem vagyok
Az, akinek szántál, s csak
A saját poklom tud halálra sújtani.

Én sokat daloltam, figyeltem világom,
Győzködtem magam, hogy szeretek élni így,
S győzelmem vagy kudarcom egyaránt
Megnyitotta a sátáni kapukat, az örvényt,
S mert magamat is szánom,
Nem csak az embert, a rosszat,
A kétségbeesés örökre magával ránt.

Nem tudom, hallasz-e esténként, amikor
Hozzád, csak hozzád fohászkodom, s félek,
Nem tudom, mit kívánsz még ennél tovább,
Csak azt tudom, hogy borzong a lelkem s reszketek,
Reszketek, s végiggyalul
Az érzelmek sora rajtam,
S az álom száll messzire, odább, odább,

Hogy valaha is véget érjen ez az élet,
Míg reszketek erős karjaid között,
És meghalld fájdalmas dalomat,
Úgy, akkor, amikor úgy kell lennie,
Hogy valaha is jó vagy jobb legyek,
És úgy legyek alázatos szolgád,
Hogy közben végre megértettek.
Megosztás a Google Pluson

0 Vélemény: