Áprily Lajos: Hypertonia

Milyen fülledt, halálos ízü éjjel:
ernyedt karokkal állnak künn a fák -
a hold a kertet most itatja fénnyel,
hogy issza két sor óriási mák!

Csábít a fény s az ajtómon kilépek,
s meglátok benn a kertben valakit.
Asszony. Különös, mint a régi képek.
A mák fölé hajlik s egyet szakít.

Ki vagy? Mért jársz az éj fényes ködében?
Lélek vagy? Lopsz? A mák a páromé.
Mi a neved? - S ő búsan és sötéten
egyetlenegy szót mond: - Persephoné.

Riadt szívem nagyot rebben, mikor
ilyen szót mond az éj komor leánya.
S szólok: - Mért kell a vérvörös csokor,
ha visszatérsz a holdtalan világba?

Hallgatva áll, a mák között kutat,
látom, hajában is nagy mákvirág van.
Felel: - Hogy elfeledjék múltjukat
a lelkek lenn a fénytelen világban.

Azóta minden éjjel látogat,
ott áll a hold alatt a furcsa vendég,
szedi a dúsporzójú mákokat,
s én nézem, mintha megbűvöltje lennék.

Arcába látok: most nem is komor
- ilyen ködös-bús lélek is derülhet? -
Talán örül, hogy nő a mákcsokor -
vagy női kedvvel engemet kerülget?

A csokra kész. Már indul is vele,
ösvényt lel ott, hol túl a bokros ér van,
lebegteti haját az éj szele,
s még visszanéz rám - hívón és kacéran

Persephoné, ma még ne - Hű szemek
néznek reám és azt kérik, hogy éljek,
s ha lábam indul, visszaintenek.
Ők kötnek és nem földi szenvedélyek.

Pedig egy drága lélek hívogat,
ki fényem volt irtóztató sötétben.
Virágokat szed, liliomokat
a nap-nem-látta, köd-megülte réten.

Alattvalód, királyi asszonyom,
mióta egy komor szél elragadta.
Azóta mindig látni szomjazom,
ó, hozd fel őt - egyetlen pillanatra

Már csorba holddal jött az éjszaka,
s megint leszállt a sziklásmedrü éren.
A kerti útra tért. Nem egymaga:
kislány kísérte vértelen-fehéren

- Annácska - szóltam hozzá -, itt a kert,
itt futkostál, itt szedtél gyöngyvirágot...
De válaszolni még halkan se mert,
mákot szedett, kisebb virágu mákot.

Ily szótalan, míg élt nem volt soha,
őt is bűvölte tán a furcsa éjjel?
Nem ismert rám: királyi asszonya
megitathatta sűrű máklevével.

Karom mohón kinyúlt, hogy fogjam át,
de rám pillantott lopva és ijedten,
szepegve kézenfogta Asszonyát,
s az ér felé eltűntek mind a ketten.

Jöjj vissza! - szóltam. Titkos hang felelt:
Holtat ne hívj! A holtak elfelednek.
Amíg még fenn a fényben jársz, öleld
meleg testét az élő kedveseknek

Megosztás a Google Pluson

0 Vélemény: