Add tovább


Vasi Ferenc Zoltán: Versírás IV.

Elmondhatatlan.
A Lélek mindig versre tör
s a szavaknál megreked.
Nincs rettenetesebb,
az élmény kereng az idegrendszeren,
de mondattá nem összerakható.
Hagyom.
Angyalt rajzolok inkább a papíron.
Hallgat.
Konokon.
Nem kell egyéb, az ebéd utáni
alvás Isten nyelvén beszél.
Álmodom.
Álmodom az ittent és a mostant.
Kutyamagányban szalad az út.
Felette az ég tetejetlen-kék,
nincs lázadás piros kakasa,
csak a korgó világ labirintja,
az elütött hang a beszélgetésben
s a rám maradt szégyen, hogy:
Bocsánat! –
tegnap még volt,
mára elfogyott.
Nem így akartam.
Ily hirtelen! De valaha én is írtam.
Verseket. S mióta nem!
A szemem mészfehér fal,
alatta cementszürke gondolat,
majd a téglák alkonyzata.
Itt feltárul az ajtó:
belép egy ember. És szót emel.
Mesterember, de nem mesterem.
Látásból-hallásból ismerhetem,
de én még a saját nővérem sem…
Akkor hát kimondhatatlan.
Leteszem a tollat -: Így, ni!

Ezt a sort szellem keze írta:
 Cezúra!

Megosztás a Google Pluson