Add tovább


Hornyánszkyné Kühne Katalin: Gyújtatlan gyulladnak, oltatlan aludnak

/regösének/

Örökké ég a szent tűz, azt senki nem gyújtotta meg, mert már égett, amikor az első ember mellé ült. Oltatlan aludnak, mert a természet gondoskodik arról, hogy nem kell eloltani, mert ha arra már nincs szükség, elalusznak, hamvába halnak a tüzek. De amikor újra jönnek azok, akik tetteikkel, szavaikkal, énekükkel, táncukkal felélesztik az ősi tüzet, a lángot, akkor örökké égnek, az emberek szívében felgyulladnak és messzi vidékekre eljutnak, mert a parazsat tovább viszik az őrzők. Ősi énekek, várromok ormai őrzik múltunk értékeit. Az őrtüzek, melyeket réges-régen gyújtottak a harcok idején, hogy a támadók elől elődeink elmenekülhessenek, még ma is meggyulladnak, ha jő a veszély. A regösök szavait vélem hallani ilyenkor: „gyújtatlan gyulladnak, oltatlan aludnak”.

Két évvel ezelőtt, október 4-én a déli órákban hirtelen sújtott le három dunántúli településre és a környező földekre a vörös veszedelem. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem éjjel történt, így kevesebb az áldozatok száma. A régmúlt időkben tűzjelzésekkel értesültek a veszélyről az emberek. Most ezeket a tüzeket senki sem látta. Sőt, akinek felelőssége lett volna értesíteni a lakosságot, nem figyelt erre. Egy óra alatt rázúdult a lúgos iszap a falvakra, tanyákra, földekre, előle nem tudtak kitérni. Három települést öntött el a borzalmas ár, házakat, földeket borított el. Az embereket nagy összefogással sikerült biztonságba helyezni, de tíz ember lelte halálát, akiket elsodort az ár, kilométerekkel távolabb találták meg őket. Akiket nem tudtak megmenteni, és áldozatokká váltak, azóta is gyászoljuk szívünkben. Rajtuk már senki sem segíthetett.
 
Három falu gyászolt, tízezrek veszítették el életük munkájával teremtett gazdaságukat, földjeiket terítette be a vörös iszap, házaik omoltak össze, semmi reményük nem lehetett, hogy ott folytassák életüket, ahol azelőtt tették.     A halottak mellett százak kerültek kórházba, ahol megpróbálták gyógyítani sebeiket. A gondos ápolás eredményeként hónapok múlva sikerült is. Egy óra alatt veszítették el az ott élők minden értéküket, egész életük munkája lett oda. Emberi hanyagság okozta mindezt, a cég alkalmazottai  nem törődtek a jelzésekkel. Amikor megtudták, milyen súlyos a helyzet, azt  elbagatellizálták, semmibe vették. Akkoriban sokan felháborodtunk ezen a felelőtlen hozzáálláson. Ráadásul az első napokban a bankok és biztosítók olyan felszólításokat küldtek a szegény, nincstelenné vált, otthon nélkül maradt emberekkel, hogy azonnal, egy összegben fizessék be hátralékukat, mert csak így kapják meg a kártalanítás összegét. Erre még nem volt eddig példa. Kapzsiságuk felbőszített mindenkit.
 
Azóta két év telt el, elkezdődtek a perek is. A vádlottak tagadják bűnüket, a MAL még mindig nem tud fizetni, de reméljük, eljön az az idő is, amikor a kárvallottak megkapják a méltó kártérítést, a cég alkalmazottai pedig megbűnhődnek.
 
Azt mondják a magyarokra, hogy széthúzó, marakodó nép vagyunk. Ennek ellentmond az, hogy amikor nagy a baj, akár árvíz pusztít, vagy földrengés, vagy egy kisgyermeknek van szüksége drága, külföldi kórházban végezhető operációra, akkor mindenki megmozdul és segít. Tekintet nélkül arra, hogy tehetős-e, vagy szegény. Apró fillérekből milliók gyűltek össze, ki a munkájával, ki eszközökkel, ruhaneművel, élelemmel járult hozzá, hogy a szükséget szenvedők túlélhessék ezt, megmaradjanak köztünk.
 
A településeken felépültek az új házak, akik máshová szerettek volna költözni, elköltöztek, de az egész ország összefogásával gyűjtött adományok még mindig nem voltak elegendőek ahhoz, hogy az ott élők végre élhessék ugyanazt az életet, amit addig a napig éltek, amíg ez a katasztrófa bekövetkezett. A kormány sokat segített rajtuk, a művészek  jótékonysági koncerteket adtak, a kisemberek küldték adományaikat, ez enyhített a károkon, de mindez kevés ahhoz, hogy lelki sebeikre gyógyírt leljenek.
 
A helyreállítás azonnal megkezdődött. Az ország minden részéből odamentek, több hetes, hajnaltól éjszakáig tartó fizikai munkával segítettek menteni az értékeket. A települések iszaptól való megtisztítása, a folyók, patakok élővilágának megmentése is rendben zajlott, de a földek megújítására való kísérletek már nagyobb gondot okoztak a szakértők számára. A Magyar Tudományos Akadémia tudósai megvizsgálták a lehetőségeket a gazdák megsegítésére. Ehhez több évnek kell eltelnie, hogy az eredményeket láthassuk.
 
A lelki sebeket is meg kell gyógyítani. Az ott élők rémálmaiban újra és újra felidéződtek azok a szörnyűséges órák. Makovecz Imre, a szerves építészet legkiválóbb képviselője azonnal ott termett, hogy segítséget nyújtson ezek megszüntetésére. Tervei sajnos már nem valósulhattak meg általa, hiszen betegsége, majd halála megakadályozta, hogy ő irányítsa a munkákat.
 
Tanítványai a református egyház támogatásával az egyetemistáknak táborokat szerveztek, ők önkéntes munkát végeztek, hónapokig dolgoztak, végül oly nagyszerű eredményt érhettek el, ami ma már látható. Mint ahogy hazánkban több helyen, Csengeren, Sárospatakon, Csíkszeredán, a Dunakanyarban és külföldön is látható, milyen csodálatos templomokat, művelődési házakat, könyvtárakat, uszodát, iskolát építettek fel az általa készített tervek alapján, ez most is így jött létre.
 
Halála megakadályozta, hogy ő munkálkodjon tovább, de átadta tudását építész tanítványainak, akik felépítették azt a kápolnát, amit még ő tervezett. A népi építészet szakszavai  - ablakszem, gerinc, konty -  az emberi testre utalnak. Így kapcsolódik az ember az általa felépített épületekhez. Az építmény kő alapzatra épült, a föld közeli állapotot jellemzi. Erre fából alakították ki a felső részeket, ami az Életfa motívumot tükrözi. A magyarság meséiből származó elemek az Ég felé emelik az embert. A kápolnára nem keresztet tervezett a tanítvány, hanem egy aranytűt, ami a földet az éggel egyesíti, oda irányul, így az Ég és a Föld összeérhet. A harang megszólalásához nem építettek be elektronikus szerkezetet, a kulcsot bárki előveheti, és megszólaltathatja azt. Amíg az a közösség él, akik összetartoznak, egymásért gondolkodnak, élnek, addig azokra is emlékeznek, akik ott elhunytak.

A mindenség értékei, a magyarság múltja mutatkozik meg ebben az emlékező műben, felekezettől függetlenül vigasztalják az érintetteket, mert a katasztrófák nem kíméltek senkit, nem voltak tekintettel arra, ki miben hisz. Ezért nem a keresztények szimbólumát, a keresztet választotta a tervező, hanem az aranytűt, ami ugyanolyan értékes jel, és mindenki ugyanazt érti alatta. Isten sugallatára az emberek hozták létre az egyházakat, de ugyanaz az egyetlen Isten vigyáz ránk, figyel és irányítja életünket, akit a különböző népek és népcsoportok különböző névvel illetnek.
 
Egy az Isten, bárhogyan is nevezik. A Mindenható fölöttünk őrködik, ránk figyel. Imádta, félte, és törvényei szerint élt már az őskor, az ókor embere is. Éltek és talán ma is élnek köztünk szentéletű emberek, akik példát mutattak, mutatnak nekünk, kisembereknek ahhoz, hogyan éljünk együtt, egymásra szeretettel gondoljunk. Gyógyulást, lelki megnyugvást lelhetnek azok, akik imádkoznak.
 
A regösének a régmúltban született, a lantkísérettel előadott legendák, mondák, balladák megénekelték az akkor élők mindennapjait, csodás tetteit. Ha a ma embere nem is ahhoz fohászkodik, akikhez őseink, mégis, egyetlen teremtő lény van. Hitünk és meggyőződésünk szerint bárkihez is szólunk, egy lényre gondolunk, aki bennünk örökké él, és hite, lángoló tüze „gyújtatlan gyullad, oltatlan aluszik”, amíg az emberiség létezik.
Megosztás a Google Pluson