Jobb is lesz, ha most elmegy, és itt hagyja az egészet a.... Jobb! Még ha egyedül is kell mennie, akkor is. Csak menni-menni, mert így beleőrül ebbe a káoszba. Pedig ha végig gondolja, minden olyan szépen megoldódott, feloldódott. A pszichiátere is úgy vélte, hogy semmi komolyabb nyomot nem hagyott benne az fél órás dráma, aminek egyik szereplője volt. Pedig ott valami megszakadt, valami elkezdődött, minden máshogy működik az óta. Azok a csibészek, meg is ölhették volna, akár őt, vagy Katkát , vagy bárkinek baja eshetett volna, hiszen annyian járnak abba az irodaházba. Amikor észrevette, hogy senki sem kérdezgette a fiúról, valahogy ő is bezárta magába azt az élményt, mert ha a csupasz valóságot nézi, akkor csak az ö fantáziájában létezett a csodálatos együttlét, vagy az az érdekes jelenet,, amikor a szekrény tetejére tette a becsomagolt fejfájását. De ami igaz, az igaz! Azóta sem fájt a feje, és valójában most kitűnően kellene éreznie magát. ...és mégis az a fiú nagyon is valóságos nyomot hagyott benne.
-Ginzeng! ....hm..azért kedvesebb nevet is adhatott volna neki. Azt az alufólia darabot is kereste már, amit akkor olyan nagyon gyűrögetett, de az szőrén-szálán eltűnt. Senkinek sem beszélt, annak a délutánnak, erről a ködös, félig valóság, félig álom történéseiről. Megcsörrent a telefon. Az ágyra dobta a ruhát, amit nézegetett, hogy vigye-e vagy inkább a lila blúzt,.. na mindegy majd.
-Szia anya! Otthon vagy még? Miért pont vonattal akarsz menni? Húsz év óta nem ültél vonaton! Jó...jó nem okoskodok bele, csak azt akarom mondani, hogy vasárnap mi is kirándulunk, és meglátogatunk. Hazafelé már velünk jöhetsz, ne válts retúrt! Puszillak! Majd telózz!
Te Úristen!- Ez a lány aztán ledarálta, még szóhoz sem engedte jutni. Mindig rohan. Igaz, rohan itt mindenki, valahogy nem akar megpihenni a világ egy pillanatra sem. De ő ennek most véget vet. Ha csak egy hétre is, de minden álmát, amit dühös pillanataiban szövögetett a semmi tevésről, azt most megvalósítja. Lehet, hogy a reggelijeit is kihagyja, csak délben kezdődik majd a nap. Délelőtti elheverészés, éhezve! Elnevette magát. Úgy látszik, már lazítani sem tud rendesen. Megint a telefon zökkentette ki a gondolataiból. Felvette, és laza bölcselkedéssel beleszólt.
-Ejnye kislányom! Meg sem szólalhattam az előbb,mert csak kapkodtok, az ősöket meg csak mint egy csomagot hoznátok vinnétek. -nevetés hallatszott a vonal túlsó végéről!
Mintha villám csapott volna bele, lerogyott a kanapé szélére. Nem a lánya volt, egy nagyon kedves hang, ráismert. Hirtelen olyan érzése támadt, mintha a fejében nyüzsgés támadt volna. Nem fájdalom volt ez, nem is jó vagy rossz érzés, csak valami betemette, köddel borította be a gondolatait. Ginzeng volt. Nevetve beszélt, de mégis érződött a feszültség a hangjából.
-Kérlek, ne kérdezz semmit, majd később megtudhatsz mindent. Azonnal gyere! Gyere siess!
-Várj, nyugi-nyugi! Lassan mondd, nem értek semmit,-próbálta csitítani.
-Nem baj, ha nem érted, csak gyere azonnal, az utcán majd többet megtudhatsz. Valaki van még a házban? Ha van akkor kiabálj neki hogy ő is jöjjön! Siess!
Érezte a fiú hangjában, a szinte kétségbeesett könyörgést, azonnal menjen...valahová, mindegy is, hogy hová, csak gyorsan. Felkapta a bőröndöt, amiben már szinte minden lényeges dolga benne volt, és indult. A kulcsot kereste a táskájában, hogy bezárja az ajtót, de sehogy sem akart meglenni. Az agyában felerősödött egy hang, ami azóta is ott nyomasztott, mióta meghallotta.
-Gyere siess!
Becsapta az ajtót, és futott ki a kiskapun. Eszébe villant, hogy minden ami a házban van a tulajé, és ő ott hagyta bezáratlanul a házat. Úgyis mindjárt jön vissza, nyugtatgatta magát. Befordult a sarkon, és ahogy a csomag engedte, még futott is kicsit. Gondolkodni akart, de nem ment, csak azt érezte, hogy a parkig kell eljutnia minél előbb. Alig lézengtek az utcán, szinte aludt, a város. Valahonnan éles csattanás hallatszott, de most nem figyelt fel honnan is jött a hang.
Megkönnyebbült, amikor a kis térre ért. Ez olyan park féle volt, kicsi kedves hely, nagy fákkal, kis bódéval, ahol újságot meg encsem -bencsemet lehetett venni. Ha nagyobb lett volna, már biztosan be lenne építve. Ilon leült egy padra, már megnyugodott. Várt! Mit is várt, nem volt már fontos. Itt volt, és ez óriási nyugalommal töltötte el. Neki támaszkodott a pad támlájának, és behunyta a szemét. Pici résen a pillái közt, hagyta, hogy a nap bolondos csillogással játsszon neki ezer fényben. Élvezte az ideges sietség utáni ellazulást. Egész történetek futottak a kis szivárványokban. Dobpergés, lódobogás féle, majd meg mintha vércse vijjogott volna.
Kicsit szélesebb résen nézett, és látta, hogy nem vércse, hanem egy tűzoltó autó vijjog, és a dobok is csak egy rádióból hallatszanak. Meg is fordult, hogy akkor a lódobogás honnan jött?
Elnevette magát a gyerekességén. Újra a napfénnyel akart játszani, mert annyira varázslatos volt az a néhány perc, de most valami bele csillant a szemébe, a bódé ablakából.
-No-no-no! Ne csillogjunk már itt annyira, kérem!- vidáman ment oda, mi is lehet az, a ragyogó kis tükör. Mikor egészen közel ért, más szögből látta, így már nem csillogott. Megdermedt, a látványtól! Az a kis alufólia darab volt, amit a múltkor, a szekrény tetejére tett fel nagyon-nagyon összegyűrve. Az eladó néninek feltűnt, hogy mennyire megdöbbent, és megkérdezte.
-Ugye magácskának küldték ezt? Biztosan, mert azt mondta a fiatalember, hogy majd jön érte egy asszony. Így mondta! Egy asszony.
Nem tudott megszólalni, csak valami tétova igent mondhatott, mert a néni kivette az üveg mellől, és mosolyogva kiadta, a kis-ablakon.
Jó volt a kezébe venni, látszott hogy micsoda gondossággal simogatták ki. Az a bizonyos -elájulok- érzés, ma már sokadszorra uralkodott el rajta. Írás volt, a nem mintás felén.
Játssz a fényben,
játssz a fénnyel.
Örök kedves
Örök kénnyel.
Visszabotorkált és leült, a padra,és kereste a napot, újra játszani akart a fénnyel, de most nem találta, éppen egy felhő takarta el. Még sokáig ült ott. Jöttek, mentek az emberek, közvetlen mellette is, de észre sem vette őket. A tűzoltó autók is rohangáltak, mentő is villogott, de most nem akart látni semmit a világból. Jó volt így. Nem volt egyedül, még ha úgy is látszott, beszélgetett valakivel, néha mosolygott, is. Talán fél óra is eltelhetett, amikor az újságos néni kinyitotta a bódéja ajtaját, és odakiabált neki.
-Csak nincs valami baj kedveském?
-Nincs semmi baj! Csak olyan jó ez a nyugalom itt a fák alatt.
Néni bólogatott, visszahúzódott a kuckójába. De azért továbbra is ki-kilesett, mert érezte, valami különös történik. Valahol tűz lehetett, ez a sok villogó autó szokatlan volt.
Ilon körül kezdett rendeződni a világ. Már tudta, létezik valami más dimenziója is az életnek. Az, hogy most magában motyogott, vagy valóban a fiúval beszélgetett, teljesen értelmét vesztette. Természetes állapotnak tűnt ez így. A csipkelődése, hogy a versikében mit jelent az a"kénnyel", ahogy a fiú zavartan nézett.
-Hát azt jelenti, azt a csodát, ami akkor kezdődött, ott a végtelen mezőn, a magányos fa alatt.
Valami derengett, hogy azt az őrült zsibbadást ott, akkor élte át először, a földig omló fakorona alatt. Álmaiban valóban többször is találkozott már avval a fával. Elnevette magát.
-Te az nem kénnyel, hanem kéjjel!
Örökre itt maradt volna ezen a padon ebben az állapotban, de a nap újra átsütött már a felhőkön, a fiú is felállt már, és a kezét fogva húzta, hogy -induljunk kedves! A saját kezére tévedt a pillantása, és természetes volt, hogy most nincs rajta a sérülés nyoma, és a bőre is finom, mint egy tini lánynak. Hirtelen szembe fordult a fiúnak.
-Vigyél magaddal! Kérlek!
-Vinnélek én, de még nem tudlak. Több mint ezer éve kereslek, már majdnem megtaláltalak, most nem eresztelek el. Itt leszek a közeledben mindig, ha lehet, majd kirándulunk.
Majd kirándulunk! Majd kirándulunk! Sokszor elismételte még. Azon vette észre magát, hogy már a gyalogátkelőn megy, és hirtelen egy sziréna visít rá. Gyorsan átrohant, a tűzoltó autó elrobogott mellette. Fojtó füst csapta meg az orrát. Olajszag, égett műanyag bűze keveredett. Most, hogy befordult a hosszú utcába, amin előbb végig loholt, látta is már a füstöt. Kék fények villogtak, rendőrautó állt keresztben az úton, lezárva azt a forgalom elől. Vagyis inkább a kíváncsiak elől. Néhány autó mellett ment el, akik nem is akartak visszafordulni, ezek ahhoz a fajtához tartoznak, akiknek ez jelenti a "nagy élmény"-t. Gyerekek biciklivel, ameddig a rendőr engedte őket
Nem tudta, mit is tegyen, hát odament a rendőrhöz.
-Itt lakom a sarkon túl az első házban. Oda sem lehet bemenni?
-Oda aztán végképp nem- mondta a rendőr,- de ha maga ott lakott, akkor várjon kérem.- Ilon hallotta, hogy a kollégáját hívja telefonon, aki szintén itt lehetett valahol.
-Van itt egy lakó Főnök! Egy nő azt mondja, ott lakott abban a házban. Akarsz beszélni vele most? ....jó...jó odavezetem.
-De hát mi van itt? -kérdezte a rendőrt.
-Maga nem is tudja? A sarkon túli házba belerohant egy üzemanyag szállító kamion, kb. egy órája.
-Az ég-tette hozzá.
Érezte, hogy ketten is próbálják leültetni az útpadkára. Hangfoszlányok jutottak csak el a tudatáig.
-..még jó, hogy el nem vágódott.....láttam, ahogy elfehéredik, és csuklik össze...csak üljön le nyugodtan!
-Mit mondott? Nem értettem!
-Én sem értettem rendesen. Valami olyasmit, hogy-Köszönöm kedves, majd sokat, nagyon sokat fogunk kirándulni.
-Ginzeng! ....hm..azért kedvesebb nevet is adhatott volna neki. Azt az alufólia darabot is kereste már, amit akkor olyan nagyon gyűrögetett, de az szőrén-szálán eltűnt. Senkinek sem beszélt, annak a délutánnak, erről a ködös, félig valóság, félig álom történéseiről. Megcsörrent a telefon. Az ágyra dobta a ruhát, amit nézegetett, hogy vigye-e vagy inkább a lila blúzt,.. na mindegy majd.
-Szia anya! Otthon vagy még? Miért pont vonattal akarsz menni? Húsz év óta nem ültél vonaton! Jó...jó nem okoskodok bele, csak azt akarom mondani, hogy vasárnap mi is kirándulunk, és meglátogatunk. Hazafelé már velünk jöhetsz, ne válts retúrt! Puszillak! Majd telózz!
Te Úristen!- Ez a lány aztán ledarálta, még szóhoz sem engedte jutni. Mindig rohan. Igaz, rohan itt mindenki, valahogy nem akar megpihenni a világ egy pillanatra sem. De ő ennek most véget vet. Ha csak egy hétre is, de minden álmát, amit dühös pillanataiban szövögetett a semmi tevésről, azt most megvalósítja. Lehet, hogy a reggelijeit is kihagyja, csak délben kezdődik majd a nap. Délelőtti elheverészés, éhezve! Elnevette magát. Úgy látszik, már lazítani sem tud rendesen. Megint a telefon zökkentette ki a gondolataiból. Felvette, és laza bölcselkedéssel beleszólt.
-Ejnye kislányom! Meg sem szólalhattam az előbb,mert csak kapkodtok, az ősöket meg csak mint egy csomagot hoznátok vinnétek. -nevetés hallatszott a vonal túlsó végéről!
Mintha villám csapott volna bele, lerogyott a kanapé szélére. Nem a lánya volt, egy nagyon kedves hang, ráismert. Hirtelen olyan érzése támadt, mintha a fejében nyüzsgés támadt volna. Nem fájdalom volt ez, nem is jó vagy rossz érzés, csak valami betemette, köddel borította be a gondolatait. Ginzeng volt. Nevetve beszélt, de mégis érződött a feszültség a hangjából.
-Kérlek, ne kérdezz semmit, majd később megtudhatsz mindent. Azonnal gyere! Gyere siess!
-Várj, nyugi-nyugi! Lassan mondd, nem értek semmit,-próbálta csitítani.
-Nem baj, ha nem érted, csak gyere azonnal, az utcán majd többet megtudhatsz. Valaki van még a házban? Ha van akkor kiabálj neki hogy ő is jöjjön! Siess!
Érezte a fiú hangjában, a szinte kétségbeesett könyörgést, azonnal menjen...valahová, mindegy is, hogy hová, csak gyorsan. Felkapta a bőröndöt, amiben már szinte minden lényeges dolga benne volt, és indult. A kulcsot kereste a táskájában, hogy bezárja az ajtót, de sehogy sem akart meglenni. Az agyában felerősödött egy hang, ami azóta is ott nyomasztott, mióta meghallotta.
-Gyere siess!
Becsapta az ajtót, és futott ki a kiskapun. Eszébe villant, hogy minden ami a házban van a tulajé, és ő ott hagyta bezáratlanul a házat. Úgyis mindjárt jön vissza, nyugtatgatta magát. Befordult a sarkon, és ahogy a csomag engedte, még futott is kicsit. Gondolkodni akart, de nem ment, csak azt érezte, hogy a parkig kell eljutnia minél előbb. Alig lézengtek az utcán, szinte aludt, a város. Valahonnan éles csattanás hallatszott, de most nem figyelt fel honnan is jött a hang.
Megkönnyebbült, amikor a kis térre ért. Ez olyan park féle volt, kicsi kedves hely, nagy fákkal, kis bódéval, ahol újságot meg encsem -bencsemet lehetett venni. Ha nagyobb lett volna, már biztosan be lenne építve. Ilon leült egy padra, már megnyugodott. Várt! Mit is várt, nem volt már fontos. Itt volt, és ez óriási nyugalommal töltötte el. Neki támaszkodott a pad támlájának, és behunyta a szemét. Pici résen a pillái közt, hagyta, hogy a nap bolondos csillogással játsszon neki ezer fényben. Élvezte az ideges sietség utáni ellazulást. Egész történetek futottak a kis szivárványokban. Dobpergés, lódobogás féle, majd meg mintha vércse vijjogott volna.
Kicsit szélesebb résen nézett, és látta, hogy nem vércse, hanem egy tűzoltó autó vijjog, és a dobok is csak egy rádióból hallatszanak. Meg is fordult, hogy akkor a lódobogás honnan jött?
Elnevette magát a gyerekességén. Újra a napfénnyel akart játszani, mert annyira varázslatos volt az a néhány perc, de most valami bele csillant a szemébe, a bódé ablakából.
-No-no-no! Ne csillogjunk már itt annyira, kérem!- vidáman ment oda, mi is lehet az, a ragyogó kis tükör. Mikor egészen közel ért, más szögből látta, így már nem csillogott. Megdermedt, a látványtól! Az a kis alufólia darab volt, amit a múltkor, a szekrény tetejére tett fel nagyon-nagyon összegyűrve. Az eladó néninek feltűnt, hogy mennyire megdöbbent, és megkérdezte.
-Ugye magácskának küldték ezt? Biztosan, mert azt mondta a fiatalember, hogy majd jön érte egy asszony. Így mondta! Egy asszony.
Nem tudott megszólalni, csak valami tétova igent mondhatott, mert a néni kivette az üveg mellől, és mosolyogva kiadta, a kis-ablakon.
Jó volt a kezébe venni, látszott hogy micsoda gondossággal simogatták ki. Az a bizonyos -elájulok- érzés, ma már sokadszorra uralkodott el rajta. Írás volt, a nem mintás felén.
Játssz a fényben,
játssz a fénnyel.
Örök kedves
Örök kénnyel.
Visszabotorkált és leült, a padra,és kereste a napot, újra játszani akart a fénnyel, de most nem találta, éppen egy felhő takarta el. Még sokáig ült ott. Jöttek, mentek az emberek, közvetlen mellette is, de észre sem vette őket. A tűzoltó autók is rohangáltak, mentő is villogott, de most nem akart látni semmit a világból. Jó volt így. Nem volt egyedül, még ha úgy is látszott, beszélgetett valakivel, néha mosolygott, is. Talán fél óra is eltelhetett, amikor az újságos néni kinyitotta a bódéja ajtaját, és odakiabált neki.
-Csak nincs valami baj kedveském?
-Nincs semmi baj! Csak olyan jó ez a nyugalom itt a fák alatt.
Néni bólogatott, visszahúzódott a kuckójába. De azért továbbra is ki-kilesett, mert érezte, valami különös történik. Valahol tűz lehetett, ez a sok villogó autó szokatlan volt.
Ilon körül kezdett rendeződni a világ. Már tudta, létezik valami más dimenziója is az életnek. Az, hogy most magában motyogott, vagy valóban a fiúval beszélgetett, teljesen értelmét vesztette. Természetes állapotnak tűnt ez így. A csipkelődése, hogy a versikében mit jelent az a"kénnyel", ahogy a fiú zavartan nézett.
-Hát azt jelenti, azt a csodát, ami akkor kezdődött, ott a végtelen mezőn, a magányos fa alatt.
Valami derengett, hogy azt az őrült zsibbadást ott, akkor élte át először, a földig omló fakorona alatt. Álmaiban valóban többször is találkozott már avval a fával. Elnevette magát.
-Te az nem kénnyel, hanem kéjjel!
Örökre itt maradt volna ezen a padon ebben az állapotban, de a nap újra átsütött már a felhőkön, a fiú is felállt már, és a kezét fogva húzta, hogy -induljunk kedves! A saját kezére tévedt a pillantása, és természetes volt, hogy most nincs rajta a sérülés nyoma, és a bőre is finom, mint egy tini lánynak. Hirtelen szembe fordult a fiúnak.
-Vigyél magaddal! Kérlek!
-Vinnélek én, de még nem tudlak. Több mint ezer éve kereslek, már majdnem megtaláltalak, most nem eresztelek el. Itt leszek a közeledben mindig, ha lehet, majd kirándulunk.
Majd kirándulunk! Majd kirándulunk! Sokszor elismételte még. Azon vette észre magát, hogy már a gyalogátkelőn megy, és hirtelen egy sziréna visít rá. Gyorsan átrohant, a tűzoltó autó elrobogott mellette. Fojtó füst csapta meg az orrát. Olajszag, égett műanyag bűze keveredett. Most, hogy befordult a hosszú utcába, amin előbb végig loholt, látta is már a füstöt. Kék fények villogtak, rendőrautó állt keresztben az úton, lezárva azt a forgalom elől. Vagyis inkább a kíváncsiak elől. Néhány autó mellett ment el, akik nem is akartak visszafordulni, ezek ahhoz a fajtához tartoznak, akiknek ez jelenti a "nagy élmény"-t. Gyerekek biciklivel, ameddig a rendőr engedte őket
Nem tudta, mit is tegyen, hát odament a rendőrhöz.
-Itt lakom a sarkon túl az első házban. Oda sem lehet bemenni?
-Oda aztán végképp nem- mondta a rendőr,- de ha maga ott lakott, akkor várjon kérem.- Ilon hallotta, hogy a kollégáját hívja telefonon, aki szintén itt lehetett valahol.
-Van itt egy lakó Főnök! Egy nő azt mondja, ott lakott abban a házban. Akarsz beszélni vele most? ....jó...jó odavezetem.
-De hát mi van itt? -kérdezte a rendőrt.
-Maga nem is tudja? A sarkon túli házba belerohant egy üzemanyag szállító kamion, kb. egy órája.
-Az ég-tette hozzá.
Érezte, hogy ketten is próbálják leültetni az útpadkára. Hangfoszlányok jutottak csak el a tudatáig.
-..még jó, hogy el nem vágódott.....láttam, ahogy elfehéredik, és csuklik össze...csak üljön le nyugodtan!
-Mit mondott? Nem értettem!
-Én sem értettem rendesen. Valami olyasmit, hogy-Köszönöm kedves, majd sokat, nagyon sokat fogunk kirándulni.
