Bajnai Tímea - Fáj a múlt, fáj a jelen...

Sötét az éjjel, és én olyan magányos vagyok,
az égre nézve szemem könnyben úszik, ordítanék egy nagyot.
De magamba fojtom, hisz ezt kell tennem,
már rég el kellett volna őt engednem.
A hideg ráz, és szívem csak úgy zakatol,
most is átjárja testem, amikor átkarol.
Minden érintését újra élem,
ahogy átölelt a vaksötétben.
Szívem egyre nagyobbakat dobban,
mert itt van velem, újra, gondolatban.
Róla írok számtalan rímmel,
hevesen dobogó, szerelmes szívvel.
Hiszen ő az, akire mindig is vártam,
kit elképzeltem százszor, álmaimban láttam.
Millió féltve őrzött érzés, mi szívem legmélyén hever,
mert sosem mondtam el.
Úgy fáj minden, a múlt és a jelen,
rossz, hogy eddig itt volt, de ma már nincs itt velem.
Olyan felelőtlenül dobott el egyik napról a másikra,
akár egy hamvadó cigarettát a zöldellő pázsitra.
A szerelem az, ami teljesen elvakít,
nem számítottam rá, hogy magától így eltaszít.
De megtörtént, mert így kellett lennie,
egy kicsi csillagnak nem sikerült két embert boldoggá tennie.
Emlékét megőrzöm ebben a pár sorban,
erről mindig eszembe jut, hogy valaha milyen boldog voltam.