Kibolyhosodott füstfonalak szállnak a talpunk alól kirántott perzsaszőnyeg szálai felett.
Felgyűrődött elmelabirintusainkból gondolatunk, s lesz körénk gyűlt és megelevenedett.
Embriónk és közös ivadékunk a külvilág, de tabu! Senki sem beszél, hall, és lát…
Durván belénk tapint a tapasztalás. Kelj fel bűntudat! Ezt mi keltettük életre…
Álom, illúzió, trip, délibáb… Többé nem téveszme!
Vigyázz, mi buggyan fel forró agyvizeddel együtt köröm kaparta koponyád mélyéről. Ebből nem kelsz fel… Hiába is ugranál a világ végi szakadék sziklájának széléről, mert már nem létezik a vég, elmállanak a határok.
Az vagy mit látsz!? Ha kinézek… Belátok!
Nincs többé pusztulás, gazdatestünk őrlőfogai csikorgatják a fényt, s bent rekedsz, míg nem ásod ki a magadba mumifikálódó lényt.
Azért létezel, hogy add át pszichéfonalaid, hogy kössék meg a forgást:
A délibábos életen a semmivé aszalódást.
Mert úgy éltek, hogy nem éltek:
Célok nélkül! Húrok nélküli hegedűn vákuumban zenéltek, s már csak a szívroham fogja meg döbbent szívetek.
Kikottázott ismeretlen évtizedek, penészlepte szívhegyek.
A romlás teraszán hol már visszaöklendez a hiéna, a keselyű és a marabu, mert mi életre kelt bennetek, fuldokló igazság, tusolt tabu!
Ez már nem piszok, hanem velőkről lecuppant vázak,
Húson, véren, bőrön túl az illúziók mezején a tudatba kottáznak.
Nem lesz határ, keret, kontúr és máz!
Csak lebegés, tudat, látás, cirógató szavak, fátyollét, libabőrös gondolatok, mint mikor forró parazsat a téli hideg füstgombolyagokba ráz.
De mind ott leszünk benne elillanó illékony illanat.
Levedlik fizikai formánk: Az élet csak egy pillanat!
Kikelünk magunkból, s már csak hártyánk, s mit adtunk az maradt hátra.
Nem lesz már mell, mit döngethetünk az új dimenzió kapujában állva.
Csak a fénytükörben lebegés… Oly szép az élet - bárcsak ő is látna - Ki itt maradt, s ki nélkül nem megyek hisz tudom ő is várna.
S együtt lebegünk majd a fényes létformába,
Hisz létezik ilyen szerelem is: határtalan, mit külsőség nem önt sütőformába.
Felgyűrődött elmelabirintusainkból gondolatunk, s lesz körénk gyűlt és megelevenedett.
Embriónk és közös ivadékunk a külvilág, de tabu! Senki sem beszél, hall, és lát…
Durván belénk tapint a tapasztalás. Kelj fel bűntudat! Ezt mi keltettük életre…
Álom, illúzió, trip, délibáb… Többé nem téveszme!
Vigyázz, mi buggyan fel forró agyvizeddel együtt köröm kaparta koponyád mélyéről. Ebből nem kelsz fel… Hiába is ugranál a világ végi szakadék sziklájának széléről, mert már nem létezik a vég, elmállanak a határok.
Az vagy mit látsz!? Ha kinézek… Belátok!
Nincs többé pusztulás, gazdatestünk őrlőfogai csikorgatják a fényt, s bent rekedsz, míg nem ásod ki a magadba mumifikálódó lényt.
Azért létezel, hogy add át pszichéfonalaid, hogy kössék meg a forgást:
A délibábos életen a semmivé aszalódást.
Mert úgy éltek, hogy nem éltek:
Célok nélkül! Húrok nélküli hegedűn vákuumban zenéltek, s már csak a szívroham fogja meg döbbent szívetek.
Kikottázott ismeretlen évtizedek, penészlepte szívhegyek.
A romlás teraszán hol már visszaöklendez a hiéna, a keselyű és a marabu, mert mi életre kelt bennetek, fuldokló igazság, tusolt tabu!
Ez már nem piszok, hanem velőkről lecuppant vázak,
Húson, véren, bőrön túl az illúziók mezején a tudatba kottáznak.
Nem lesz határ, keret, kontúr és máz!
Csak lebegés, tudat, látás, cirógató szavak, fátyollét, libabőrös gondolatok, mint mikor forró parazsat a téli hideg füstgombolyagokba ráz.
De mind ott leszünk benne elillanó illékony illanat.
Levedlik fizikai formánk: Az élet csak egy pillanat!
Kikelünk magunkból, s már csak hártyánk, s mit adtunk az maradt hátra.
Nem lesz már mell, mit döngethetünk az új dimenzió kapujában állva.
Csak a fénytükörben lebegés… Oly szép az élet - bárcsak ő is látna - Ki itt maradt, s ki nélkül nem megyek hisz tudom ő is várna.
S együtt lebegünk majd a fényes létformába,
Hisz létezik ilyen szerelem is: határtalan, mit külsőség nem önt sütőformába.
