Agyhártyát döf át a töviskoszorú az élet periódushasadékain, majd elnyomom az utolsó cigit, ha megtalál lelki békém az elparázslott társadalom hamusivatagjain. S míg utolsó csikkjét bőrömbe oltják az oázisrétegek, addig tépem műarcotok – bársonykérgetek. Mert vágyunk ősidők óta az önkívület, delírium, eufória. De soha nem volt könnyebb – létünk elvarázsolt tabufólia.
Kívánom, hogy szóval köpj szemen, mert nem látod a rád nyúzott rózsaszín cicanadrág csipkefátylát, levegőt alig kapsz már, s mint rojtját gombolyagba tekertél már, megtalál „mint zsák a foltját”.
De ess nekem oroszlánszívvel, s védd összehajtott bádogbátorságod. Szedd fel az irigység megsárgult kokainköveit majd szívasd fel vele együtt tornádózsarnokságod. Mert Dali-módra elfolyt órákkal, s mutatóujjad csontperceivel az életedről hamar megfeledkezel, de mit számít már a márványhamus temető parcelláin észbekapásod, hogyha majd csak újabb halott csikk parazsától lángolsz újra fel, s valósághűen víziókkal szeretkezel.
Bolyhos amőbavégtagjaiddal már fényt ölelsz, s vaginaárnyba mártanád tetemed napsugárfalloszát, hogy elfecsérelt életed világítva szintetizáljon benned endorfinorgiát.
De szempilláid rezegtetve hunyj szemet felettem is, s vesd elém, hogy úti célod Taigetosz, s te menetjegyet váltottál. … S többé nem állok üdülésed útjába, majd segédkeznek odafenn a korlátnál. Önmegismerésed hiányába löknek megvénült karjaid. Ez az utolsó alkotásod absztrakt dombormű, csontszilánkos ecsetvonás, véred színezte pillanat.
De engem ecsetelj el, mert kikívánkozik belőlem a közléskényszer. Sivatagvásznán elmerengett, alakodban oldott hullamerevséggel. Az élet oázisába…
Kívánom, hogy szóval köpj szemen, mert nem látod a rád nyúzott rózsaszín cicanadrág csipkefátylát, levegőt alig kapsz már, s mint rojtját gombolyagba tekertél már, megtalál „mint zsák a foltját”.
De ess nekem oroszlánszívvel, s védd összehajtott bádogbátorságod. Szedd fel az irigység megsárgult kokainköveit majd szívasd fel vele együtt tornádózsarnokságod. Mert Dali-módra elfolyt órákkal, s mutatóujjad csontperceivel az életedről hamar megfeledkezel, de mit számít már a márványhamus temető parcelláin észbekapásod, hogyha majd csak újabb halott csikk parazsától lángolsz újra fel, s valósághűen víziókkal szeretkezel.
Bolyhos amőbavégtagjaiddal már fényt ölelsz, s vaginaárnyba mártanád tetemed napsugárfalloszát, hogy elfecsérelt életed világítva szintetizáljon benned endorfinorgiát.
De szempilláid rezegtetve hunyj szemet felettem is, s vesd elém, hogy úti célod Taigetosz, s te menetjegyet váltottál. … S többé nem állok üdülésed útjába, majd segédkeznek odafenn a korlátnál. Önmegismerésed hiányába löknek megvénült karjaid. Ez az utolsó alkotásod absztrakt dombormű, csontszilánkos ecsetvonás, véred színezte pillanat.
De engem ecsetelj el, mert kikívánkozik belőlem a közléskényszer. Sivatagvásznán elmerengett, alakodban oldott hullamerevséggel. Az élet oázisába…
