Pej Erika: Hajnal

Úgy ébredtem,
mint lusta hajnali fény a kertek alján.
Pillám alá már be-be szűrődött
az első merész kora napsugár.
Éreztem,
hogy lehunyt szememen át felmelegít,
s lustaságom nyújtózásba kényszerít.
Kinyitottam szemem,
magamba szívtam a tavasz fényét,
s kedvesem érintését.
Ő is ébredt,
csendesen simult,
csókot lehelt gyűrött arcomra.
S álmosságom messzire űzve,
hozzá bújva köszöntöttem az ébredő reggelt...
Az összehúzott függöny-ráncok mögött
a reggel lassan győzött,
s míg a fény-árnyék játék bekúszott ágyunkra,
madárdal csendült fel,
s narancsos meleg bújt mellénk.
Oly jó még kicsit összebújva,
éhezőn várni a Nap fényét...
s mire átveszi az uralmat
ég és föld között,
s mire betölti a szobát meleg selymes palásttal,
felébredünk,
kétkedőn,
ráérőn,
mint a felhő mögül előtörő
hajnali fénysugár.