Magyaros szonettek
1.
Jó a magyar csillagrúgó dús bora
Pusztalélek. Tűzhöz hívja hívét,
elernyed és dalba kap, bár nincs oka.
Kelő nap majd kedvét veszi s ingét.
Akácos és győzedelmes pusztulás.
Pallosával itt angyal áll, a Föld.
Ítélni fog, s nem lesz akkor semmi más,
őrzöd álmod. Az ég tán újra költ
Napnyugat tűrt éposza. Gyógyírt is ad,
oltod éhed, szomjad. És vívsz sután:
le nem győznéd, ki felosztja sírodat.
S újra ez minden egy halál után.
Remény a hon. Ha teljesül, kínoz.
Éj a fénnyel, kés kenyérrel cinkos.
2.
Éj a fénnyel, kés kenyérrel cinkos
és — a tolvaj fájdalommal. Lopni kell.
Hazádban hazát, házadban vánkost.
Hadakozhatsz minden ellen semmivel.
Arcod bohóc: vörös, fehér meg kék,
izzadsz gyöngyöt, kiver a rút vigyorgás.
Rizspor mögött nem él a bõr, csak ég.
Rongya leszel ócskásnak, ha kiszolgálsz.
Gúny lesz a kenyér is — ne fuss oda!—,
s tán megváltó az, ami szelné, a kés.
Gyáva sem vagy, állnád, ha jön sora.
Pengénél is pengébb a gyors feledés.
De nõ a fű, édes az õ illata,
júniusban, bokor tövén, éjszaka.
3.
Júniusban, bokor tövén, éjszaka
veled együtt ébredez a nyár is,
s együtt veled ősi szavak asszonya.
Bólint reád, mint aki már járt itt,
mint aki már hallgatta ezt a földet,
érti évek örökös köreit
s darabos beszédét repedő rögnek,
szentséges gyarlóságok perzselik.
Sámános táncban fénysugarat penget,
szólni izzik ajaka, felszakad,
megzengeti az égig érő csendet.
Fák a rendhez moccanatlan simulnak.
Mögülük les, lopakszik a gyilkos,
tövig mellbe, úgy a penge biztos.
4.
Tövig mellbe, úgy a penge biztos,
mint a kert a csontig szolga bakónak.
Anyaszülte másfelével sírt foszt,
anyaszültért anyaföldet adóztat.
Tikkadt földet, marék földet, hazát.
Ám, hol ölnek, felragyog az áldozat.
Az élet, ha ősszel vágnak kaszák
magnak hull, és mennyé lesz a kárhozat.
Forró sebként lüktet a barázda,
savós csend szivárog. Árad és apad.
Fuldoklik a szó. Az ég fölszántva.
Díszül a szájadon fénylik a lakat.
S mert az Istent nem törhetik igába,
jó a zárka vasalt csöndje imára.
5.
Jó a zárka vasalt csöndje imára.
Forró pára száll a fagyott Földről,
zárakon hogy átvergődjék homálya,
éber álom repedésén tör föl.
Őrült darázs zúg az izzó gömb alatt,
foglyaként a lámpafénynek verdes,
mint megperzselt, hártyaszárnyú gondolat
kereng a gyúlt agytekén. Majd rend lesz.
Kialszik. A lámpa is öli magát.
Mormol ágyán a rab, s imája
ráfeszül, akár a szűk fegyenckabát.
Csöppnyi az ég, semmi a föld: zárka.
Kézlábbilincs ha nem zúzza bokád,
fuss és szeress fogvacogva hazát!
6.
Fuss és szeress fogvacogva hazát,
szeretődet szemfedőjén ölelni,
ébreszteni hevét s hívó szavát.
Egyszerre kell pusztulni és születni,
gyűrve, kopva, ragyogva, mint a táj.
Nem óv mámor, sanda fényű sikátor.
Akkor van, ami tényleg van, ha fáj.
Itt házad ég, lángol amott a távol.
Hűlt öle kitakarva, alázva,
tor helyett lakodalom, boros torz tánc,
riszálgat kancsalhitű pojáca.
Osztoznak ruháin, s fertőz a koncláz.
Sár és közöny. Bábu tocsog zihálva,
nyikordul, ki szabadságra hibázna.
7.
Nyikordul, ki szabadságra hibázna.
Ország ormán pávakakas farka,
ki bóklász ott árnyékával cicázva?
Félszét őrzi kezében a balta,
kuncog hozzá, csiklandja a rettegés.
Gomblyukában háromszínű rózsa
szirma hull, és vére bolydul, veszni kész.
Fejsze csap le rekedt kakasszóra.
Ország ormán pávamadár rikoltoz,
ki oson ott árnyékába bújva?
Szennyest szennyel s a foltra csókot foltoz.
“Pénzem, félszem súgni kíván” — súgja.
Ponyván ha nem árulsz fiát, apát,
égő inad gerincedre talált.
8.
Égő inad gerincedre talált,
felhõverõ szálak itt a jegenyék.
Ezredéved tõbõl vágod, halált
nyűni rest vagy. Enni, inni nem elég.
Nap-nap után tükör nézi tested,
vak üvegén lefekszel a magánynak,
emlékekből kínzó ágyat vetsz meg.
Ugyan ki lesz, ki a nincsbõl apát ad!
Vihog vének fogsora Pest-Budán,
adnak-vesznek telket és bölcsős kacajt.
Nem bánja a kufár, minek okán
dõlnek ki jegenyék, földünkből szakajt.
Hol nap ragyog, nem telepszik meg moha,
szép a gyermek, halálnyűvõ mostoha.
9.
Szép a gyermek, halálnyûvõ mostoha.
Ágya fölsír, rémes álmot őriz,
átölel, és torkodba tép tejfoga.
Útja hosszán vétked veri őt is.
Kelep kalapácsa kerget a tőrbe
zilált kamaszt, sánta jövő oroz
sebzett múltat, és lármázik a törpe:
“Gazság, hogyha becsület kéjt koboz!”
A pelyvalét ha szabadságot szülne,
szél sodorná azt, akit behordott.
Pólyában rugdal, ki csöpp még a bűnre,
inge mégis tejtől fogan foltot.
Szabad vagy, de gyermek előtt vádlott,
szemedbe néz, s teszi, amit látott.
10.
Szemedbe néz, s teszi, amit látott
hitesebb ősöknél; ordas tájakon
számlálja napjait, s a szórt átkot
fövegébe gyűri hozzád hű rokon.
Érted őr omló váraink alatt.
Felénk fölé bár bálványszáj ver szelet,
anyjától a szó ízesebb falat
néki, mint odavetett kenyérszelet.
Szarvas helyett cifra szárú, búgos
kapujában tarisznyás holnap várja,
Zerintõl Munkácsig messzezúgón
téged sirat feje alatt a párna.
Volt-e volt, hogy süvegelni volt oka?
Jó az Isten, szerelmes az ostora.
11.
Jó az Isten. Szerelmes az ostora,
taplón is lángot vet parázs hegye.
Kalappal nem koronáz. Nem, nem. — Soha?
Legyet kerget tizenkilenc megye,
s eresz alján fészkel még a hallgatás.
Puli terel megvakított nyájat,
hunnyad, aki gyűrt magyarért hantot ás,
lelkes lelke bordáiba száradt.
Zengjen zivatar! Tűzesõ, jégzápor!
küldj pörölyöst magyari vidékre,
ki végre fivért fivérhez kovácsol,
s ha végzett — imára hajlik térde.
Véreidért állj ki, mint a várfok,
eldöntheted, áldást mondsz vagy átkot.
12.
Eldöntheted, áldást mondsz vagy átkot.
Por és hulló szirom fel-le száll, repül,
s mi onnan fúj, mindent vissza, rád hord.
Szív és ész meg-megáll, a szél el nem ül.
Cifrán varrott jelszó, bélyeg, szitok,
mint hajdan házi áldás konyha falán,
borban remeg, égi vásznon cicog.
Hímzett felleget les megannyi karám,
s kormos szárnyú hírnök bájol: béget,
kicsal a nyáj elé, és már hiába
siratod tőrbe csalt reménységed,
papod se lesz, aki érted kiállna.
Ráolvasás nem fog rajtad babonát,
gyémánt hit ha ékesíti koronád.
13.
Gyémánt hit ha ékesíti koronád,
üszög helyett arany búzát aratsz
onnan is, ahol az ördög boronált,
s nem jajra zörren éjjel a haraszt,
nem riad föl félálmából a morzsa,
hogy toldja a gazda bűnlajstromát,
táblás könyvedet zúzda vörös torka
nem nyeli, és nem ól, hol klastrom állt.
De! Nem is lopott kincsesház egy jobb kor.
Toldi előtt hebeg csak a tallér,
s amit Arany felver: nép, nem utcapor.
Sziklára húz várat okos pallér.
Sas fészkében tatár nyila sem tesz kárt,
Isten is óvja keresztes Budavárt.
14.
“Isten is óvja keresztes Budavárt!”
Múltba merít, és rocska bort kever
hozzá a költő, mert élni erre járt,
s horpadt serlege is majd itt hever,
mint holtaké, kiknek dühe oly rokon,
s húznák újra, akár a vén cigány.
Fel hát, magasba, te bádog billikom!
Tokaj vesszeje szelídít talán,
s az utolsó bíbor cseppben fellebeg
a vasgyűrű, a vésett új világ,
mely után buzgó imádság epedez:
hogy zengik mind a nemzet Hymnusát.
Ady rábólint, földerül homloka:
“Jó a magyar csillagrúgó dús bora.”
15.
Jó a magyar csillagrúgó dús bora.
Éj a fénnyel, kés kenyérrel cinkos
júniusban, bokor tövén, éjszaka.
Tövig mellbe, úgy a penge biztos.
Jó a zárka vasalt csöndje imára:
fuss és szeress fogvacogva hazát!
Nyikordul, ki szabadságra hibázna;
égő inad gerincedre talált?
Szép a gyermek, halálnyűvõ. Mostoha?
Szemedbe néz, s teszi amit látott.
Jó az Isten, szerelmes az ostora,
eldöntheted, áldást mondsz vagy átkot.
Gyémánt hit ha ékesíti koronád,
Isten is óvja keresztes Budavár.
1.
Jó a magyar csillagrúgó dús bora
Pusztalélek. Tűzhöz hívja hívét,
elernyed és dalba kap, bár nincs oka.
Kelő nap majd kedvét veszi s ingét.
Akácos és győzedelmes pusztulás.
Pallosával itt angyal áll, a Föld.
Ítélni fog, s nem lesz akkor semmi más,
őrzöd álmod. Az ég tán újra költ
Napnyugat tűrt éposza. Gyógyírt is ad,
oltod éhed, szomjad. És vívsz sután:
le nem győznéd, ki felosztja sírodat.
S újra ez minden egy halál után.
Remény a hon. Ha teljesül, kínoz.
Éj a fénnyel, kés kenyérrel cinkos.
2.
Éj a fénnyel, kés kenyérrel cinkos
és — a tolvaj fájdalommal. Lopni kell.
Hazádban hazát, házadban vánkost.
Hadakozhatsz minden ellen semmivel.
Arcod bohóc: vörös, fehér meg kék,
izzadsz gyöngyöt, kiver a rút vigyorgás.
Rizspor mögött nem él a bõr, csak ég.
Rongya leszel ócskásnak, ha kiszolgálsz.
Gúny lesz a kenyér is — ne fuss oda!—,
s tán megváltó az, ami szelné, a kés.
Gyáva sem vagy, állnád, ha jön sora.
Pengénél is pengébb a gyors feledés.
De nõ a fű, édes az õ illata,
júniusban, bokor tövén, éjszaka.
3.
Júniusban, bokor tövén, éjszaka
veled együtt ébredez a nyár is,
s együtt veled ősi szavak asszonya.
Bólint reád, mint aki már járt itt,
mint aki már hallgatta ezt a földet,
érti évek örökös köreit
s darabos beszédét repedő rögnek,
szentséges gyarlóságok perzselik.
Sámános táncban fénysugarat penget,
szólni izzik ajaka, felszakad,
megzengeti az égig érő csendet.
Fák a rendhez moccanatlan simulnak.
Mögülük les, lopakszik a gyilkos,
tövig mellbe, úgy a penge biztos.
4.
Tövig mellbe, úgy a penge biztos,
mint a kert a csontig szolga bakónak.
Anyaszülte másfelével sírt foszt,
anyaszültért anyaföldet adóztat.
Tikkadt földet, marék földet, hazát.
Ám, hol ölnek, felragyog az áldozat.
Az élet, ha ősszel vágnak kaszák
magnak hull, és mennyé lesz a kárhozat.
Forró sebként lüktet a barázda,
savós csend szivárog. Árad és apad.
Fuldoklik a szó. Az ég fölszántva.
Díszül a szájadon fénylik a lakat.
S mert az Istent nem törhetik igába,
jó a zárka vasalt csöndje imára.
5.
Jó a zárka vasalt csöndje imára.
Forró pára száll a fagyott Földről,
zárakon hogy átvergődjék homálya,
éber álom repedésén tör föl.
Őrült darázs zúg az izzó gömb alatt,
foglyaként a lámpafénynek verdes,
mint megperzselt, hártyaszárnyú gondolat
kereng a gyúlt agytekén. Majd rend lesz.
Kialszik. A lámpa is öli magát.
Mormol ágyán a rab, s imája
ráfeszül, akár a szűk fegyenckabát.
Csöppnyi az ég, semmi a föld: zárka.
Kézlábbilincs ha nem zúzza bokád,
fuss és szeress fogvacogva hazát!
6.
Fuss és szeress fogvacogva hazát,
szeretődet szemfedőjén ölelni,
ébreszteni hevét s hívó szavát.
Egyszerre kell pusztulni és születni,
gyűrve, kopva, ragyogva, mint a táj.
Nem óv mámor, sanda fényű sikátor.
Akkor van, ami tényleg van, ha fáj.
Itt házad ég, lángol amott a távol.
Hűlt öle kitakarva, alázva,
tor helyett lakodalom, boros torz tánc,
riszálgat kancsalhitű pojáca.
Osztoznak ruháin, s fertőz a koncláz.
Sár és közöny. Bábu tocsog zihálva,
nyikordul, ki szabadságra hibázna.
7.
Nyikordul, ki szabadságra hibázna.
Ország ormán pávakakas farka,
ki bóklász ott árnyékával cicázva?
Félszét őrzi kezében a balta,
kuncog hozzá, csiklandja a rettegés.
Gomblyukában háromszínű rózsa
szirma hull, és vére bolydul, veszni kész.
Fejsze csap le rekedt kakasszóra.
Ország ormán pávamadár rikoltoz,
ki oson ott árnyékába bújva?
Szennyest szennyel s a foltra csókot foltoz.
“Pénzem, félszem súgni kíván” — súgja.
Ponyván ha nem árulsz fiát, apát,
égő inad gerincedre talált.
8.
Égő inad gerincedre talált,
felhõverõ szálak itt a jegenyék.
Ezredéved tõbõl vágod, halált
nyűni rest vagy. Enni, inni nem elég.
Nap-nap után tükör nézi tested,
vak üvegén lefekszel a magánynak,
emlékekből kínzó ágyat vetsz meg.
Ugyan ki lesz, ki a nincsbõl apát ad!
Vihog vének fogsora Pest-Budán,
adnak-vesznek telket és bölcsős kacajt.
Nem bánja a kufár, minek okán
dõlnek ki jegenyék, földünkből szakajt.
Hol nap ragyog, nem telepszik meg moha,
szép a gyermek, halálnyűvõ mostoha.
9.
Szép a gyermek, halálnyûvõ mostoha.
Ágya fölsír, rémes álmot őriz,
átölel, és torkodba tép tejfoga.
Útja hosszán vétked veri őt is.
Kelep kalapácsa kerget a tőrbe
zilált kamaszt, sánta jövő oroz
sebzett múltat, és lármázik a törpe:
“Gazság, hogyha becsület kéjt koboz!”
A pelyvalét ha szabadságot szülne,
szél sodorná azt, akit behordott.
Pólyában rugdal, ki csöpp még a bűnre,
inge mégis tejtől fogan foltot.
Szabad vagy, de gyermek előtt vádlott,
szemedbe néz, s teszi, amit látott.
10.
Szemedbe néz, s teszi, amit látott
hitesebb ősöknél; ordas tájakon
számlálja napjait, s a szórt átkot
fövegébe gyűri hozzád hű rokon.
Érted őr omló váraink alatt.
Felénk fölé bár bálványszáj ver szelet,
anyjától a szó ízesebb falat
néki, mint odavetett kenyérszelet.
Szarvas helyett cifra szárú, búgos
kapujában tarisznyás holnap várja,
Zerintõl Munkácsig messzezúgón
téged sirat feje alatt a párna.
Volt-e volt, hogy süvegelni volt oka?
Jó az Isten, szerelmes az ostora.
11.
Jó az Isten. Szerelmes az ostora,
taplón is lángot vet parázs hegye.
Kalappal nem koronáz. Nem, nem. — Soha?
Legyet kerget tizenkilenc megye,
s eresz alján fészkel még a hallgatás.
Puli terel megvakított nyájat,
hunnyad, aki gyűrt magyarért hantot ás,
lelkes lelke bordáiba száradt.
Zengjen zivatar! Tűzesõ, jégzápor!
küldj pörölyöst magyari vidékre,
ki végre fivért fivérhez kovácsol,
s ha végzett — imára hajlik térde.
Véreidért állj ki, mint a várfok,
eldöntheted, áldást mondsz vagy átkot.
12.
Eldöntheted, áldást mondsz vagy átkot.
Por és hulló szirom fel-le száll, repül,
s mi onnan fúj, mindent vissza, rád hord.
Szív és ész meg-megáll, a szél el nem ül.
Cifrán varrott jelszó, bélyeg, szitok,
mint hajdan házi áldás konyha falán,
borban remeg, égi vásznon cicog.
Hímzett felleget les megannyi karám,
s kormos szárnyú hírnök bájol: béget,
kicsal a nyáj elé, és már hiába
siratod tőrbe csalt reménységed,
papod se lesz, aki érted kiállna.
Ráolvasás nem fog rajtad babonát,
gyémánt hit ha ékesíti koronád.
13.
Gyémánt hit ha ékesíti koronád,
üszög helyett arany búzát aratsz
onnan is, ahol az ördög boronált,
s nem jajra zörren éjjel a haraszt,
nem riad föl félálmából a morzsa,
hogy toldja a gazda bűnlajstromát,
táblás könyvedet zúzda vörös torka
nem nyeli, és nem ól, hol klastrom állt.
De! Nem is lopott kincsesház egy jobb kor.
Toldi előtt hebeg csak a tallér,
s amit Arany felver: nép, nem utcapor.
Sziklára húz várat okos pallér.
Sas fészkében tatár nyila sem tesz kárt,
Isten is óvja keresztes Budavárt.
14.
“Isten is óvja keresztes Budavárt!”
Múltba merít, és rocska bort kever
hozzá a költő, mert élni erre járt,
s horpadt serlege is majd itt hever,
mint holtaké, kiknek dühe oly rokon,
s húznák újra, akár a vén cigány.
Fel hát, magasba, te bádog billikom!
Tokaj vesszeje szelídít talán,
s az utolsó bíbor cseppben fellebeg
a vasgyűrű, a vésett új világ,
mely után buzgó imádság epedez:
hogy zengik mind a nemzet Hymnusát.
Ady rábólint, földerül homloka:
“Jó a magyar csillagrúgó dús bora.”
15.
Jó a magyar csillagrúgó dús bora.
Éj a fénnyel, kés kenyérrel cinkos
júniusban, bokor tövén, éjszaka.
Tövig mellbe, úgy a penge biztos.
Jó a zárka vasalt csöndje imára:
fuss és szeress fogvacogva hazát!
Nyikordul, ki szabadságra hibázna;
égő inad gerincedre talált?
Szép a gyermek, halálnyűvõ. Mostoha?
Szemedbe néz, s teszi amit látott.
Jó az Isten, szerelmes az ostora,
eldöntheted, áldást mondsz vagy átkot.
Gyémánt hit ha ékesíti koronád,
Isten is óvja keresztes Budavár.
