Ott fenn vagytok tudom,
kik már csak szívemben éltek,
a messzi égen, csillagok között.
Testetek sorsa bár az enyészet,
de lelketek már a tejútra költözött.
Ha néha felhôtlen, bús sötét éjen
szemem a távoli égre feltekint,
a szívem ég emlékek vad tüzében,
és veletek vagyok, veletek megint.
Köszönném én most ha tehetném
az együtt megélt közös perceket,
de üzenetet hiába küldene elmém,
postása ott nincs — hát nem lehet.
Bennem ég bár ezernyi mondat
amit el nem mondtam míg éltetek
hát most elsuttogom a sírotoknak:
"Köszönöm, köszönöm, hogy élhetek!".
