Az utca szüntelen nyüzsgése fárad.
Egy árva villamos sínen lohol,
a hangja távolodva szétoszol,
s a többi zajjal halk morajban árad.
Hiába bólogatnak lomha fák,
homályba vész az ágak pantomimja.
Takarja őket ócska rossz talár,
de mégis úgy zenél a lomb, akár
Vivaldi lágyan szóló mandolinja.
Az utcalámpa, mint ezüstkorong,
vakít az éjben, és a fénye játszik.
Felette láthatatlanul borong
az ég. A Hold magányosan bolyong
tetők között, alakja néha látszik.
Unalmasan kacsint a sárga szín,
ütemre lép az árny. A bolt tükrébe
cipő mereng, szerinte várja kint
a jobb világ, s ha néki párja int,
jól összebújnak ők szoros füzérben.
A szürke házak álmos ablakán
táncolva tompa tónusok haladnak.
Falak között a szél egy balladát
szavalva átoson, csak ballag át
a városon. Legyint a múló napra.
