Dajka Anett: Barátok

Nézd azt a képet, milyen boldogok voltunk,
Fiatalok, éretlenek, nem volt ennyi gondunk.
Mosolyogtunk csak, és jókat beszélgettünk,
Az életről sokat nem tudtunk, csak sejtettünk.

Volt időnk egymásra, nem rohantunk ennyire,
Nem fájt semmi, és nem gondoltunk semmire.
Hintáztunk csak, mint gyermekek, nevetve,
Most is hintáznék csak, mindent elfeledve.

Fiatalok voltunk, s még most is azok vagyunk,
Mégis sokkal nehezebb már az életünk, a sorsunk.
Ti ott vagytok, én itt a messzi nagy fővárosban,
Ott, hol észre sem vesznek, hisz itt emberből sok van.

Dolgozom, tanulok, és néha megpihenek,
De úgy érzem magam itt, mint a felnőttek.
Kávézókba járok, s nem játszóterekre,
Könyvtárba, s sétálni a Margit-szigetre.

Nem maradt már más a sok-sok évből,
Csak ami eszembe jut egy-egy képről.
Emlékek, milyen fájók és szépek,
Sokat jelentenek nekem ezek a képek.

Néha visszatérek, s találkozunk,
Egymásra nézve lassan mosolygunk,
Önfeledten beszélgetni kezdünk,
A távolságról kicsit megfeledkezünk.