Weszelovszky Gábor: Sírokon

Ködös éjszaka hullott a lábaink elé,
A halovány mécsesek fénye a homályban
szikraként villant fel, s mint a
kulcsra zárt szerelem, mardosta szívünk falát
a könnyező sírok között.

A napfény elszállt nyugat felé,
óriás szárnyait csapdosva felénk.
A nappalt éj követ, a szerelmet
megkínzott gyönyör, s nem más az élet,
mint karámba zárt fájdalom.

Megyünk, mert menni kell,
nem marasztal minket már semmi,
búcsúszavunk elmékbe vájt emlék,
egy kép, botladozó mondatok,
egy dallam, kacajt keltő jó napok.

És olykor egy nap, emlékeink
mellé kuporodva járja át lelkünk
a hiány kuruzsló szónoka,
s belénk mar a jó rokon,
nevünk közös borús Sírokon...