(a Sárga folyosó naplójából)
Fehér égben, kék köntösben
Enyém lehetsz, ha szabadnak sosem hagysz.
S tudod, hogy nem démon, nem ember,
Képzeletben nekem angyal vagy.
Sosem hittem badarságban.
Rút álom, ha éjszakánként lázasan elém tárult,
Mégis: ezerszer is imádkozni kedvem támadt.
Látomások mélyéről jöttem, és csakis én,
Én vagyok az, ki odabentről szemedbe bámul.
Igen. Néha csodákban hiszek.
Apró csusszanásokba, izgő-mozgó,
Szíven, szemen, szájban lélegző,
Magát ritkán mutató létezésben,
Mi átfut testemen, végül érdes tenyeremen,
S ujjaimban megáll, elcsitul, tán elalszik kicsit.
Te pedig őrt állsz felettem: egyedül nekem.
Magam sem értem mi történik.
Démonok, angyalok támadnak, agyamban kaparnak,
Saját hangommal vadul marakodnak.
Kívül-belül ők vannak.
Nézem őket, hallgatok: valaki közeledik.
