Mi ez?
Ez a zaj?
Ez a csendben felmorajló hangzavar?
Mi ez?
Mit csak akkor hallok,
ha elcsitulnak egyéb hangok?
Egy dobbanás, egy ütem.
Melyet egy furcsa érzelem üzen.
Mit csak akkor érzek,
ha meglátok egy képet.
S mi ez?
Ez az édes, halk moraj,
mely felfűti a jégszíveket hamar?
Egy szelíd hang, mely ha minden elmúlik,
és ha testem este megnyugszik,
életet csepegtet bele,
melyet nem győzhet le senki se.
De jaj, mi ez?
Egy nyekergés, egy fájó ütem.
Melyet a szív fájdalmában üzen.
Mely fájdalomba naponta többször belehal,
mert nem láthatja, s nem hallhatja azt, akit ő igazán akar.
Egy angyalt, mely belengi élete kék egét,
s ha eltűnik, ebbe belepusztul szegény...
Angyal, ne menj,
ne hagyd itt vérző szívemet!
Ne kérd, hogy gondolkozzak,
mikor gondolkozni nem lehet!
Ne mondd, hogy ennyi,
hogy pihenjek néha.
Mert ha ezt teszed,
elalszol, oldalra fordulsz
és talán álmodban nevetsz.
De a szív, melyet magára hagytál,
könnyek közt vergődve,
elcsitul a félhomályban,
s hiába ébresztgetik naponta imákban.
De egy új nap
új esélyt hoz el.
A csendből kacagás
s a sírásból, öröm lesz.
Mi megszakadt, az újra erős,
a sötétségből fény lesz.
És reggelre az üres dallamok helyett
az öröm üteme betölti az egész teret.
Mert az angyal nem aludt,
csak megvárta, hogy én tegyek úgy.
S míg én alszok, addig szívemben újra
rendet rakott, ott, ahol aludhat majd néha.
Ez a zaj?
Ez a csendben felmorajló hangzavar?
Mi ez?
Mit csak akkor hallok,
ha elcsitulnak egyéb hangok?
Egy dobbanás, egy ütem.
Melyet egy furcsa érzelem üzen.
Mit csak akkor érzek,
ha meglátok egy képet.
S mi ez?
Ez az édes, halk moraj,
mely felfűti a jégszíveket hamar?
Egy szelíd hang, mely ha minden elmúlik,
és ha testem este megnyugszik,
életet csepegtet bele,
melyet nem győzhet le senki se.
De jaj, mi ez?
Egy nyekergés, egy fájó ütem.
Melyet a szív fájdalmában üzen.
Mely fájdalomba naponta többször belehal,
mert nem láthatja, s nem hallhatja azt, akit ő igazán akar.
Egy angyalt, mely belengi élete kék egét,
s ha eltűnik, ebbe belepusztul szegény...
Angyal, ne menj,
ne hagyd itt vérző szívemet!
Ne kérd, hogy gondolkozzak,
mikor gondolkozni nem lehet!
Ne mondd, hogy ennyi,
hogy pihenjek néha.
Mert ha ezt teszed,
elalszol, oldalra fordulsz
és talán álmodban nevetsz.
De a szív, melyet magára hagytál,
könnyek közt vergődve,
elcsitul a félhomályban,
s hiába ébresztgetik naponta imákban.
De egy új nap
új esélyt hoz el.
A csendből kacagás
s a sírásból, öröm lesz.
Mi megszakadt, az újra erős,
a sötétségből fény lesz.
És reggelre az üres dallamok helyett
az öröm üteme betölti az egész teret.
Mert az angyal nem aludt,
csak megvárta, hogy én tegyek úgy.
S míg én alszok, addig szívemben újra
rendet rakott, ott, ahol aludhat majd néha.
