Varga Bea: Késő ősz

Lombok között lepke kószált,
már csak nyárnak emlékén
cikázva bolyongott a nap fényén.
Szakadatlanul húzza az idő
magára a dért,
ködnek ágya
lesz a tér...

Fűzfa némaságot ölt magára
közepén egyedül...

Színei árulják az őszt,
ágai a földig hajolnak előtte,
várják már az új látogatót,
hűs takarót.

Fehér hópelyhek lepik,
viharok cibálják törékeny testét.
A kandeláberek szórt fényénél
álomba szenderül,
melyet e szomorúfűz
díszít nagyra nőtt méltósággal.
Hangos volt a tér...

Most csak üresen a hideg öleli, önként...