Czimbalmos Dóra: Cím nélkül

Becsukott szemem előtt emlékképek jelennek meg,
emlékszem, hogyan néztél akkor rám, miként a szemembe.
Érzem, ahogy közelséged megérint,
de legbelül folyton-folyvást eltaszít.
Hallom nevetésed, látom az arcodat, és mégse,
mégsem érzem, mégsem látom, lehet, csupán félek.
Annyira közel, de mégis milliónyi fényévre messze,
boldog is lehetnél, ha benned emlékem el lenne temetve.
Percek, órák, napok halovány foszlányok,
eltűnt látvány, félő öröm, halott szórványok.
Lelkemből kitépett örömök féltett emléke,
eltűnt belőlem, meghaltak bennem az érzések.
Nem a te hibád, mégis te éled fel hatását,
mert nem hallhatod szívem-lelkem hívását.
Élettelen, érzéstelen leány ragadott magával,
Lehet, hogy boldogságot találok a magányban?
Tudom, nem erre vágysz, tudom nem vagyok jó,
mégis én... miért? Hogy és miként? Miért most?
Reményeimben mégis él a boldogságod tudata,
ugyanakkor, mintha eldobva, porba lenne hullajtva.
Minden veszett játszma nem érné meg senkinek,
mégis áldozol együtt a tudattal, együtt a senkivel.