Utálok csalódni, hangosan zokogni,
Újból és újból magamat okolni!
Utálom a szavak kimondatlanságát,
Ezernyi kérdés bizonytalanságát!
Reggel a tükörben meglátni könnyem,
Mi összegyűlt éjjel a fájó sötétben.
Színjáték volt csupán, csalfa szerep,
Hogy ő kimondatlanul is nagyon szeret.
Elhittem mindazt, mit hinni akartam,
Némasággal fedett, mint jókora paplan.
Beburkolt, eltakart örök hallgatása,
Szívemnek édes volt szíve dobbanása.
De keserűvé vált egy napon a csend,
Vallomásra vártam, mi fülembe cseng.
És nem volt ott más, csak üres tekintet,
Szótlanul elment, távozáskor legyintett.
Újból és újból magamat okolni!
Utálom a szavak kimondatlanságát,
Ezernyi kérdés bizonytalanságát!
Reggel a tükörben meglátni könnyem,
Mi összegyűlt éjjel a fájó sötétben.
Színjáték volt csupán, csalfa szerep,
Hogy ő kimondatlanul is nagyon szeret.
Elhittem mindazt, mit hinni akartam,
Némasággal fedett, mint jókora paplan.
Beburkolt, eltakart örök hallgatása,
Szívemnek édes volt szíve dobbanása.
De keserűvé vált egy napon a csend,
Vallomásra vártam, mi fülembe cseng.
És nem volt ott más, csak üres tekintet,
Szótlanul elment, távozáskor legyintett.
