Vajay Tiborné: Időkerék

Járom az utcát csendes esti órán, a hatalmas égboltról ezer csillag néz rám,
fényév távolságból csordul rám a fényük,
egymás csillagszemét álmodozva nézzük.
Léptem zaja hallik a kopott utca kövén,
az éjszaka csillogó leplet borít fölém,
oly nyugodt a világ, csendes és békés,
előre visz engem minden egyes lépés,
bár előre haladok, mégis múltba nézek,
elmerengek némán, mily rövid az élet,
az égbolt csillogását álmodozva nézem,
éveim múlását lassan felidézem.
Hajam barna színe ezüstösbe fordul,
ahogy az időkerék lassan-lassan fordul,
meg nem állítható, halad némán, csendben,
s az életnek évei elmúlnak felettem.
Azon gondolkodom, mi marad majd hátra,
éltem múlásával, mit hagyok én másra,
emlék leszek csupán, mit néha felidéznek,
halványodó, kopott, szürke emlékképek,
itt hagyom a lelkem, itt hagyom szívemet,
versben hagyom én itt egész életemet.
Kik szerettek engem, fellapozzák csendben,
s itt leszek velük - mint múlt - a jelenben.