Sötét felhő alatt állok,
esővel ömlenek arcomba
a rossz álmok.
Minden csepp lemar
testemből egy darabot,
míg végül nem létezem többé,
már csak szomorú lelkem
céltalan kavarog.
Látom a fájdalmat, mit
itt hagyok,
az arcokat, miket szeretek
s nélkülük élő nem vagyok.
Szívük darabjait elviszem magammal?
Kétségem támad,
mi végül leszámol e
bűnös gondolattal.
Feleszmélve látom.
Szeretet vesz körbe,
családom.
Nem látok mást, csak
örömük tiszta könnyeit,
begyógyítva szívem
vérző sebeit.
Múlt tovatűnik.
Reményt hoz jövő.
Már tudom, nem lehetek ily önző!
0 Megjegyzések