Hegynek ormán száll szélharangnak hangja,
A világ ott csendes, és senki nincs ki hallja.
Ott, a rideg csúcson, havak homokjában,
A félelmetes ormok hófehér poklában,
Süvít, panaszkodik, felkapja a havat,
A magas hegytetőről üvöltve leszalad.
Szegény legény ez itt, semmije nincs neki,
Amit fel-felhajít, azt is csak elveti.
Csendes szerenádja, fuvallata édes,
Megmutatta lent azt a világnak, beszédes.
Szellőcske korában, víg suhanc havában,
Gyűrte a habokat tengernek fodrában.
Dagasztotta büszkén fehér vitorláit,
Hajtotta örömmel malomnak tolláit.
Boldog volt és nyugodt, virágporos nyáron,
Szép bodor felhőket zavart át a tájon.
Hozott arany esőt, télen hozott havat,
Tolta a hideget, fagyasztotta tavad.
Ott volt a tavaszban, nyárban és az őszön,
Télen a havakat kotorászta bőszön.
Figyelte életed, fújta parazsadat,
Éltette a tüzed, és lehűthetted magad.
Mikor a Nap perzselt, akkor is ott lebzselt,
Borzolta fürtjeid, vele együtt felkelt.
Nyugodott éjjelre, csendedet vigyázta,
Hogy a sötét álom ne forduljon gyászra.
Kopogott hajnalban, zörgette a nádat,
Harmattal lemosta, szárította házad.
Szegénylegény a szél, mégse kért, csak adott!
Fütyült ablakodnál, s szerenádot dalolt.
Ő volt a sípod, bolond tudott lenni,
A vihar hírnöke jól tudott seperni.
Szólt neked idején, menjél az útjából,
Nyomában a vihar kijött a kútjából.
Mindent megmutatott, mindent neked adott!
Még sem őt szeretted, Istened a Napod!
Mert ő a melegség, és az aranyló napkorong,
A szél meg a bolond luk lakója, nagy bolond.
Sírt az néked sokat, elmondta panaszát,
Telesírta könnyel a világnak tavaszát.
Nem volt elég könnye, elapadt a vize,
Bánatát elmondta, mert neki volt szíve.
Szeressél, simítlak, arcodat, hajadat,
Megcsókolom, ha kell az izzó parazsat!
- Szerenádom tiéd, hallgasd, neked szánom!
Te vagy a legszebbik, - ember- a világon!
Könyörgöm, értékeld ékes törekvésem,
Mindent megcsináltam, nem volt sose vétkem!
Mégis csak átkozol, elfújom a tüzed,
Leégetem erdőd, felperzselem füved.
Hozom a zimankót, felkapom a fát is,
Rád hozom éjente a remegtető frászt is!
Ezt hallom! Csak hogy én mindent okkal teszek!
Mindennek okát észre sosem veszed!
Én vagyok a csengő, előszele rossznak,
Én vagyok hírhozó őre a gonosznak.
Nem figyeled szavam, hangos szerenádom,
A saját, buta zenéd robban a világon.
Hordozod füleden, nézed szemüvegen,
Ahhoz a zenéhez megvan a türelem!
Hozzám, a természet szegénylegényéhez,
Nem akar szólani az sem, ki megérez.
Azt várják tűnjek el, mert rosszul visel nagyon,
Mert a szél bajt csinál, maradjon parlagon!
Hát, most szót fogadtam, bánatom égig ér,
A szomorú valóság ne hidd, hogy jót ígér!
Elhagytalak ember, nem fütyülök reggel,
Úgy látszik, a jó szél szerenádja nem kell!
Hollófeketére süt majd a Nap téged,
A világon mind megég, ami alá téved!
Jön eső gondolod, hogy ha én nem hozok?
Nélkülem a felhő nem hinném, hogy mozog!
Vitorlát bontanál? Felposhad a tavad?
A kezem nyoma nélkül sötét iszap marad!
Évszakod váltanád, forogjon a világ?
Ott a Nap!... érte mondj ezerszer új imát!
Forgatni nem tudja, hisz álló csillag ő is,
Állva marad minden, marad a jövő is.
Én - a szegény legény -, szélnek a bolondja,
A világ körforgását vettem a karomba.
Elmentem, meghaltál és veled halt a világ!
Ha nem fújok, nem szól angyali trombitád!
Ezért hát figyeljél ember, a zenémre,
Mert az Isten üzen, én vagyok zenésze!
Eljátszom érette a világ trubadúrját,
Szólok, ha túlzottan feszíted a húrját.
Isten sötét nyila feszes vesszejének,
Meghallod intését ennek a zenének!
Csak fel kellene nyitni azt a sötét lyukat,
Hogy onnan kivigyen mindent a nagy huzat,
Amit beletöltött az emberi tudomány!
...istentől kell abba az égi adomány!
Fül, a jó fül, titka, mindennek alapja,
Itt lesz az emberész legkisebb harangja,
Mit Isten visz be egyszer, kiscsengővel inti,
Mikor a mindenség titkát belehinti.
Mindenki figyel majd az én életemre,
A szélnek szerenádja száll a végtelenbe!
Mosolyogva tűröd, amit teszek itt lenn!
Közben a világot a hátamon elvittem.
Mert kell, haladjon, forogjon a kerék,
Az emberi tudás ehhez már nem elég!
Megsegít az Isten, és ha jól viseled magad,
A hátamon a világ jó irányba halad.
Természet rendjének motorja én vagyok,
Pedig az embernek csak bolondos szél vagyok.
Én vagyok a mozgás, a haladás rugója,
És a mindenségnek legnagyobb tudója.
Hiszed-e, vagy kétled? Ez a te képleted!
Nincsen ehhez tankönyv, ahonnan nézheted!
Tanuld a világod, az az igaz mese!
Zenéjét én írtam, így lesz tündérmese.
0 Megjegyzések