Az alkonyati varázsfényben
glóriát emelt fejem fölé
a nap, minden kincsem e földön
- mondod nékem - örökre, Te vagy.
Szürkeségbe burkolózott már
az öreg est, s karod csak reám
vár, villamosom csenget néked...
kiáltod felém: Várlak drágám!
Csak nézel és már indulsz felém...
éjjel búcsút int nékünk a nyár,
döccen a villamos, végsőt int,
kattogja nékem: Menj, siess már!
Végre megérkeztem, s már ölelsz...
az órát most megállítanám,
időnk percei semmisülnek,
jövök-e újra... bár tudhatnám...
0 Megjegyzések