Mákos beigli ez az, mi jutott mára,
mégis a hó lefeküdt, feslett a tájra.
Nekem kicsiny édesség, kis töltelékkel,
neked hófedte táj zord, északi széllel.
Ki menekülve, ki alkoholtól züllötten,
apró menedék, csöppnyi égővel lélegzem.
Neked mára csak bor jutott, elvesztél,
van akit későn lel meg a fény az útvesztőnél.
Nekem ez is több néha... Igen is kell egy komor éjszakán, hol senki sem figyel...
Ha fagyban járok hideg szeleken át
és nem törődöm azzal, ami járt,
melegebbnek érzem a lelkem,
puszta reményt jelképező mécsesével.
S ebben van az a többlet, amit
az élet folyton belém sulykol,
minek szenvedni, ha nem kaphatsz mást,
mint éjjeli, hideg, csalfa ágyast.
Csak pakoljam a szenet
és majd leszek valahol,
csak érteném mit gondolhat
Ő most ottan távol...
De nem lehet,
kétséges, mint a tájfun,
csak egy üzenetre várok,
még ha reménytelen is, de várom.
0 Megjegyzések