Fénnyel-átitatott szelek röptézik a függönyöket,
én pedig ilyesmin gondolkozom,
hogy "az élet tengermozgás", ez olyanféle kifejezés,
mint mikor így szólunk, "a szerelem ár-apály",
és ki kell, hogy nézzek az ablakon,
ez az az ősi bölcs mosoly, amivel a nyárnak
szoktunk búcsút inteni, ha vakulásig néztük;
és most ki kell szaladnom a kertbe,
ellenőrizni a tengernyi fényben-fürdő világot;
aztán visszatérve írni kezdek,
hogy érzed-e te is lelkedben,
ezt az ember-feletti jelenlétet, ebbe kéne
horgonyt vetni: a szerelem őseredeti élményébe;
nem a múlt szakadékaiba merülni,
hanem a jövő mélysége felé lendülni,
mint rozsdafarkú kismadaraim,
akik elhagyva fészkeiket, ezt éneklik:
kell, hogy fényt, szelet, utat, tengert mondjunk,
ott, ahol mások elmúlásról beszélnek.
0 Megjegyzések