Wiktor Borisza: Gondolatok 42

Nem akartak, nem vártak,
mégis megszülettem:
áprilisi este, hogy a világnak
néma tanúja lettem.

Felnőttek közt álltam,
hangtalan voltam,
láttam, hallottam,
de sohase szóltam.

Nem fogták kezem,
utamra engedtek,
magamat nevelve
korán felnőtté lettem.

Merre ment utam?
Mi az, mit elértem?
Bármit is tettem,
semmit nem jelentett.

Érdektelen közöny,
nehezen viseltek,
pedig nem kértem,
hogy a világra jöjjek.

Nem számolok éveket.
Mindig öreg voltam,
ránctalan vénember,
fekete humorral.

Egy év elment.
És még elmegy egy pár,
még itt leszek...
a semmi peremén...