Wéber Dávid: Én

Könnycseppel felejtek,
De napsütésre ébredek.
Szél simogatja arcom,
Csizmámra húzom a vadont.

Pocsolya tükrében mosolyom,
A múltban hagytam lábnyomom.
Párnákon lépked a lelkem,
Létezésem lett a szerelmem.

Belefájdul a testem, mi nem az enyém,
Nem létező határt húz az elmém.
Átlépek rajta, mert tudom:
A szabadság az Én otthonom!

Birtokolni és vágyni?
Ettől kell odébb állni!
Vándor vagyok, s tán az is maradok,
Minden csillagban ott ragyogok!

Ha felnézel az égre és megsiratsz,
Hidd el, nem Én vagyok az!
Csak egy tréfa a fejedben,
Mert "Én" sosem léteztem!