Van írni tán ok - A VELEMI NÉVTELEN VERSEI ÉS LEVELESLÁDÁJA - Kritika

Kritika | Az irodalmi terep szisztematikusan játékos birtokba vétele, a paródiák általi megközelítés rendszerré, könyvvé építése nem gyakori jelenség. Győrei Zsolt az elszórt vagy össze nem függő stílbravúrok, persziflázsok helyett a tip-top humorabroncsú kötetet választotta.

 

A Syllabux Kiadó szerzőjének nagy tapasztalata, írói és színészi gyakorlata van az ironikus, szatirikus, parodisztikus szövegvilág megképzésében és tolmácsolásában. A kortárs komédia-irodalom egyik szuverén intellektuális bohózati – groteszk drámai – formáját hozták létre Schlachtovszky Csabával közösen. E műveket (egyik gyűjteményük címe is sokat elárul: A passzív apaszív, 2005) kettejük (fő)szereplésével sokfelé élvezhette az alternatív társulatok iránt érdeklődő közönség. Felléptek-fellépnek saját kabaréjukban is. S tegyük hozzá: Győrei Zsolt irodalomtörténészként, egyetemi oktatóként ugyancsak a humor iránytűjét követő életművekkel (Heltai Jenő) és a színház világával foglalkozik elsősorban.

 

A Velemi Névtelen a közelmúltban közkinccsé tett, e könyv lapjain pedig függelékkel, leveles „iskátulyával” és történelmesdit mímelő utószóval is adjusztált, kötetté rendezett munkássága a számtalan „talált életmű” egyike. Hasonlíthatnánk Kovács András Ferenc vállalkozásához, a Lázáry René Sándor nevű (kieszelt) költő kifogyhatatlanul előkerülő költeményeinek közreadásához. Győrei projektje azonban tréfásabb és zártabb. Lehet folytatása – de nem szükségképp, mert máris kerek.

A kötet nem fedi fel egyértelműen „komolysági fokát”, a járatlanabb olvasót be is ugrathatja: eredeti írásművekkel és egy eddig nem ismert becses tollforgatóval lett gazdagabb irodalmunk. Ha azonban a kísérő sorok a Kurzbein professzor tekintélyére való hivatkozást tartalmazzák, a professzor Thomas Geflunker Egyetem nevű munkahelyéről, ezen egyetem nirgendsbrunni működéséről szólnak, aligha csupán a németül valamicskét kapisgáló érdeklődő fogja a hasát nevettében, s gyúl világosság elméjében. A Codex Mecire – a versek lelőhelyére – történő utalást idézzük is, kedvcsinálóként az alkotói észjáráshoz: „A velem az egyes szám első személyű személyes névmás társhatározói formáját is jelöli a magyarban. […] Ha a kötet címére összpontosítunk, és a codex szóból kiindulva latin címre gyanakszunk, akkor érdemes a velem kifejezésnek ezt a játékos kettősségét megvizsgálnunk, nemde? […] Így jutunk a mecum névmáshoz, amelyet, ha nyelvtanilag teljesen szabálytalanul, de a játékosság szempontjából abszolúte szabályosan, um végű főnévként konjugálunk, genitivusban a meci kifejezést kapjuk! Azaz a Codex Meci egyszerűen Velemi Kódexet jelent.” Az ismeretlenségből kiszabadított poéta így velem – olvasóval, befogadóval – együtt teljesíti ki semmiből érkezett versezeteit.

 

Jómagam legfontosabb ihletőként Weöres Sándort és a Psychét sejtettem a vállalkozás mögött, mivel ez esetben is nagy poétikai változatosságú, egy teljes költészeti formaszemléltető kollekcióra regényesen elegendő, filozofikus és pajkos, egyszerre magas irodalmi és vágáns szöveget, szövegutánzatot, kvázi-szöveget kapunk, s a szövegekkel együtt fiktív alkotójuk is megteremtődik (mint Psyché: Lónyay Erzsébet is 1972-ben). Maga Győrei inkább Kosztolányi Dezső szellemének mond köszönetet, az Ezt Nemeskosztolányban írta című vers (az Üllői-úti fák átirata) szerint nem ok nélkül. A mívesség, a sokszínűség, ötletesség, nyelvi hajlékonyság Kosztolányi és Weöres holdudvarában egyként gyakorolható; és kötelező. A „Balassi előtti Balassiként” megálmodott, 15. századi Velemi Névtelen 21. századi mozgatója fölényes ügyességgel kezeli a nyelvet, szavakat, rímeket, stílust. Dal, ének, hegedősének, ballada, szonettkoszorú, epigramma – „mechanikai értelemben” – számára gyerekjáték. Kínrímtől a hexameteren át az akrosztichonig egy technikai elem sem fog ki rajta. De nagyon jól tudja, hogy a (vélt) hiba örömét ugyancsak meg kell adni a kákán is csomót kereső, s persze a műfaj által az irodalmat, irodalmiságot kikezdő kritikai gondolkodás helyzetébe hozott olvasónak. Például a szelídnek – szelindek összecsengés a tökélyben és a kimódoltságban duplázza meg önmaga hatását. A futottam utánok – verset van írni tán ok a velemi költő és a velemi költőt költő költő múzsájáról és múzsáiról is informál.

 

A levelesláda kissé sápadtabban s elég kurtán illeszkedik a versek csillogó törzsállománya és a tudósi-tudóskodó eligazítás poénos villogása közé. Akadhat vers, amely „kötelező kűrnek” érződik – ám valójában minden olvasó szabadon választ magának kedvencet a Friss Krisztina által jókedvűen incselkedő folyondárossággal, villoni szabadossággal illusztrált tárházból. Például ezt a talán nem is mindenestül vicces négysorost (Kiben lelkét fecskéhez hasonlítja): „Te, fecske lelkem, bal tájon köröztél! / Napfény zuhog, s mégsincs fénynek helye. / Ki itt kibírja, lásd be: mind hülye, / Vagy, mert hülye, vagy, mert hülyék között él”.

 

Szerző:
Tarján Tamás