Schifter Attila: Hold volt, hold nem volt...

Egyetlen mézbarna pillantásába foglalva,
hőn vágyott otthon melegével sütött reám a
szemeiből életünk minden jövendő nyara
`s a teliholdas éjekbe sűrűsödött vágya.

Mikor a testünket halványkék fényébe vonta
a felhők paplanja alól leskelődő Luna,
oly sejtelmesen, akár egy óskandináv monda;
szerelmi sagát rovott a számtalan csókrúna.

Majd, a meghittség varázskörén kívülre ragadt
a kétségek összes kínzó, gyilkos kénszikrája
és végül szenvedélyünk lebontott minden falat,
amely a beteljesülésünknek útját állja.

Már csak a Holdat tartotta egy marasztaló ág,
ahogy cinkos lampionként lepillantott lágyan
és a percenként megkapott örökkévalóság
számomra ott rejtőzött minden egyes csókjában.