Nagy László: Gyöngyszoknya

 

    Miért laktál jól, ember, sűrű gabonaszaggal?

    Nem sajtoltál még mustot, miért dicsekedsz azzal?

    Együgyű kismadárként fürdesz a tűnő fényben,

    s napod sötét felére fordul, akár egy érem.

    Árnyéka széjjelterped, mindent beborít barnán,

    rajzik a villám, ugrál, meggyűlt fellegek halmán.

    Goromba dörgés száll, a kényes föld belereszket,

    bajt érezve a búzák mind lefeküsznek.

    Ágaskodik a ló, a dombról majdnem hogy felszáll,

    füle körül a villám csokra s a szakadt fékszár.

    Sörényén, bársony szőrén szikrák sajognak, mintha

    árammal volna töltve - száll, mint meteorszikla!

    Nyargal a völgybe, a rozs tengerébe robogva,

    kéktüzű csillag omlik síró ezüsthabokba.

    Fülében zengést hozva, orrát tartva az égnek,

    fut a csorda, ropognak száraz porcogók, térdek.

    Le nem nyelt fűcsomóval, könnyet fakasztó jussal

    jönnek, mint balga szörnyek, lobogó zöld bajusszal.

    Nyílnak a rettenettől csatornái a tőgynek, 

    tejjel eleven kannák öntözik meg a völgyet.

    Széles tejutat írva zihálnak mindahányan,

    nem győz a kolomp szíve sírni e gyorsaságban.

    Ó, az a ballagásra teremtett szaru-bocskor 

    mit tud ilyenkor! S mintha villám volna az ostor,

    hangjára ütést vár a csípő és belerándul --

    farkak - békéért esdő zászlók lobognak hátul...

    Irgalom nincs a vészben, látod-e hogyan támad?

    Elfújja anyád kontyát, kalapját vén apádnak.

    Kell, hogy fedetlen fővel remegjenek a földön:

    átok jön most, a gyilkos középkor elébük jön.

    Megtöretett a földön, uralkodik az égben,

    hozza a jég verését bizánci erősségben.

    Billeg förtelmes felleg, érc a taréja-fodra,

    termő mezőre, ránk a sose várt csapást hozza.

    Mint a hercegi hintó, reng a vakparádéra,

    éjszínű párnák közt a csupagyöngy céda.

    Hatalmas asszony, rajta gyöngybül a szoknya, 

    tömör kupola, jéghegy, súlya sokezer tonna.

    Lóerőt, haj, ki tudja hányat semmivé őröl!

    Döggé fáradt a sok-sok vontató csődör.

    Íme, megállnak, fújva fejet leszegnek,

    bárgyún megpúposodva kénes lúgot vizelnek.

    S nézd a gyönyörű cédát, ugrik, csördül a szoknya,

    most kezdődik a tánc, már viharerővel ropja.

    Cintányérral az orkán gyorsan járja körötte,

    vaknapot, holdat zordan csattogat össze, 

    szájából zúgnak-zengenek minden húrok és kürtök,

    tücskök vagytok csak hozzá, jó hegedűsök!

    Ilyen hangokra, ilyen muzsikaszóra

    forog a fehér szoknya s nincs ki lefogja.

    Ránca kinyílik mind, a széles égbolt az öble,

    kéjjel rázza a gyilkos gyöngyöt a földre.

    Ne mondhasd rá, hogy fösvény -- mázsaszám rázza, szórja

    fűre, fára, aranyzöld szőlőbogyóra,

    zöld gabonára, az élet legközepébe!

    A száj belekékül, a táncnak sose lesz vége?

    Jég az emberi szívre, jég a virágnak, vadaknak,

    zubog a tó és zöld ág roppan és ablak.

    Kopog az őzek háta, porhanyós hangyabolyba 

    becsap s szétrúgja, mint a világvárost a bomba.

    Ellene ember mit tud? Nincs tudománya

    lángot fújni e pergő jégbelű zsákra.

    Él az atom korában, s mintha őskori dárda

    döfködné mellbe, -- öklét tehetetlenül rágja.

    Segítség itt már nincs és nincs mi a reményt óvja:

    az is pocsékká ütve, akár a pozsgás rózsa.

    Ím, a vetések csősze rezgő térdire dűlve

    búg, mintha már a téboly országhatárán ülne.

    Nyelve lefagyva, torka betömött csontkürt,

    odaszorult a szíve, ahogy a jég lecsördült.

    Szemét a vakság lakja, sárga búza és árpa

    tündérvilága zúzik fehér zavarodásba.

    Hol van a termés, hol van? Részegen és dadogva

    önfejét szétdobatni dőljön a cséplődobba?

    Míg a mezőbe jég ver, száraz mellkosarába

    vasgolyók esnek -- a kínok nagy sokasága.

    Mintha röpülne égig s onnan visszadobódna,

    feszítő, nehéz kíntól recseg, ropog a borda.

    Fejében örök dörgés, nem is veszi már észre:

    gyöngyöt vetni a szoknya utazott más vidékre.

    Most vehetné csak számba, micsoda dúlás volt itt --

    méregzöld réz az égbolt, inogva békét kondít.

    Magas kalászhullámok halottan itt feküsznek.

    Idejön, idesüllyed vak hajója a csöndnek.

    Itt csak az elme kószál s kérdezi: Ó, mivégre 

    kell e némaság? Engem megöl a szótlan béke!

    Ott az élet, hol zsongás hallik és lárma --

    szívek dajkája, ritmus, földig vagy lealázva!

    Tél ordított a nyárba, elfújta aranylángját,

    a szükség árnyékát is megfenyegető lámpát.

    Január jégkarjában dermedt a szelíd környék,

    áldott gyümölcse nem lesz, ringatja csak a könnyét.

    Kénytelen szerelemnek hervadás lett a vége -- 

    kész a körkép az ember dühére, keservére.

    Egyetlen férfi nézi mindenre eltökélten,

    mákszemnyi elevenség jár e gigászi képben.

    Megkímélte az újabb vízözön, világomlás?

    Szál maga maradt magának, s jussa a gond, a bolygás? 

    Lépdel az egyszál férfi, mezétláb, csörgő jég közt,

    jégnél keményebb szemmel kémlel, mint elszánt küldött.

    Mérni akar és nem tud, mégis ő látva látja:

    sivár az ég mezője, földre zuhant a nyárfa,

    hangya meg hanyattfekve ölel jégszínű bábot,

    gyolcs-bugyrot öregasszony, akit a szél levágott.

    Megdöbben, inal tőle, átvág tengerit, rétet,

    barázda-parton kihűlt kölyöknyulakra léphet,

    fülükbe marékszámra fehér sörétet kaptak...

    itt fekszik kitárt szárnnyal raja a madaraknak...

    Ott a fogoly tojása habbá verődött, benne

    piciny vércsöpp a csirke, úszik a végtelenbe.

    S ez volt a búza, -- édes új kenyér, kalács, zsömle,

    szájhoz nem érve visszafordult az anyaföldbe.

    S mégis: amiket a szív s ész gyönyörűn eregettek,

    ábrándok, tervek sárba lesújtva nem lehetnek!

    Áll az ember a tájban, vassá mered a lába,

    fönséges fejét a bánat, bitangság fölé vágja --

    s látja: az újabb harcok zöld arénája megnyílt,

    mellébe levegőt vesz, tartja - egeket zendít. 

   (1953)