Miért laktál jól,
ember, sűrű gabonaszaggal?
Nem sajtoltál még
mustot, miért dicsekedsz azzal?
Együgyű
kismadárként fürdesz a tűnő fényben,
s napod sötét
felére fordul, akár egy érem.
Árnyéka
széjjelterped, mindent beborít barnán,
rajzik a villám,
ugrál, meggyűlt fellegek halmán.
Goromba dörgés
száll, a kényes föld belereszket,
bajt érezve a
búzák mind lefeküsznek.
Ágaskodik a ló, a
dombról majdnem hogy felszáll,
füle körül a
villám csokra s a szakadt fékszár.
Sörényén, bársony
szőrén szikrák sajognak, mintha
árammal volna
töltve - száll, mint meteorszikla!
Nyargal a völgybe,
a rozs tengerébe robogva,
kéktüzű csillag
omlik síró ezüsthabokba.
Fülében zengést
hozva, orrát tartva az égnek,
fut a csorda,
ropognak száraz porcogók, térdek.
Le nem nyelt
fűcsomóval, könnyet fakasztó jussal
jönnek, mint balga
szörnyek, lobogó zöld bajusszal.
Nyílnak a
rettenettől csatornái a tőgynek,
tejjel eleven
kannák öntözik meg a völgyet.
Széles tejutat
írva zihálnak mindahányan,
nem győz a kolomp
szíve sírni e gyorsaságban.
Ó, az a ballagásra
teremtett szaru-bocskor
mit tud ilyenkor!
S mintha villám volna az ostor,
hangjára ütést vár
a csípő és belerándul --
farkak - békéért
esdő zászlók lobognak hátul...
Irgalom nincs a
vészben, látod-e hogyan támad?
Elfújja anyád
kontyát, kalapját vén apádnak.
Kell, hogy fedetlen fővel remegjenek a földön:
átok jön most, a
gyilkos középkor elébük jön.
Megtöretett a
földön, uralkodik az égben,
hozza a jég
verését bizánci erősségben.
Billeg förtelmes
felleg, érc a taréja-fodra,
termő mezőre, ránk
a sose várt csapást hozza.
Mint a hercegi
hintó, reng a vakparádéra,
éjszínű párnák
közt a csupagyöngy céda.
Hatalmas asszony,
rajta gyöngybül a szoknya,
tömör kupola,
jéghegy, súlya sokezer tonna.
Lóerőt, haj, ki
tudja hányat semmivé őröl!
Döggé fáradt a
sok-sok vontató csődör.
Íme, megállnak,
fújva fejet leszegnek,
bárgyún
megpúposodva kénes lúgot vizelnek.
S nézd a gyönyörű
cédát, ugrik, csördül a szoknya,
most kezdődik a
tánc, már viharerővel ropja.
Cintányérral az
orkán gyorsan járja körötte,
vaknapot, holdat
zordan csattogat össze,
szájából
zúgnak-zengenek minden húrok és kürtök,
tücskök vagytok
csak hozzá, jó hegedűsök!
Ilyen hangokra,
ilyen muzsikaszóra
forog a fehér
szoknya s nincs ki lefogja.
Ránca kinyílik
mind, a széles égbolt az öble,
kéjjel rázza a
gyilkos gyöngyöt a földre.
Ne mondhasd rá,
hogy fösvény -- mázsaszám rázza, szórja
fűre, fára,
aranyzöld szőlőbogyóra,
zöld gabonára, az
élet legközepébe!
A száj belekékül,
a táncnak sose lesz vége?
Jég az emberi
szívre, jég a virágnak, vadaknak,
zubog a tó és zöld
ág roppan és ablak.
Kopog az őzek
háta, porhanyós hangyabolyba
becsap s
szétrúgja, mint a világvárost a bomba.
Ellene ember mit
tud? Nincs tudománya
lángot fújni e
pergő jégbelű zsákra.
Él az atom
korában, s mintha őskori dárda
döfködné mellbe,
-- öklét tehetetlenül rágja.
Segítség itt már
nincs és nincs mi a reményt óvja:
az is pocsékká
ütve, akár a pozsgás rózsa.
Ím, a vetések
csősze rezgő térdire dűlve
búg, mintha már a
téboly országhatárán ülne.
Nyelve lefagyva,
torka betömött csontkürt,
odaszorult a
szíve, ahogy a jég lecsördült.
Szemét a vakság
lakja, sárga búza és árpa
tündérvilága zúzik
fehér zavarodásba.
Hol van a termés,
hol van? Részegen és dadogva
önfejét
szétdobatni dőljön a cséplődobba?
Míg a mezőbe jég
ver, száraz mellkosarába
vasgolyók esnek --
a kínok nagy sokasága.
Mintha röpülne
égig s onnan visszadobódna,
feszítő, nehéz
kíntól recseg, ropog a borda.
Fejében örök
dörgés, nem is veszi már észre:
gyöngyöt vetni a
szoknya utazott más vidékre.
Most vehetné csak
számba, micsoda dúlás volt itt --
méregzöld réz az
égbolt, inogva békét kondít.
Magas
kalászhullámok halottan itt feküsznek.
Idejön, idesüllyed
vak hajója a csöndnek.
Itt csak az elme
kószál s kérdezi: Ó, mivégre
kell e némaság?
Engem megöl a szótlan béke!
Ott az élet, hol
zsongás hallik és lárma --
szívek dajkája,
ritmus, földig vagy lealázva!
Tél ordított a
nyárba, elfújta aranylángját,
a szükség árnyékát
is megfenyegető lámpát.
Január jégkarjában
dermedt a szelíd környék,
áldott gyümölcse
nem lesz, ringatja csak a könnyét.
Kénytelen
szerelemnek hervadás lett a vége --
kész a körkép az
ember dühére, keservére.
Egyetlen férfi
nézi mindenre eltökélten,
mákszemnyi
elevenség jár e gigászi képben.
Megkímélte az
újabb vízözön, világomlás?
Szál maga maradt
magának, s jussa a gond, a bolygás?
Lépdel az egyszál
férfi, mezétláb, csörgő jég közt,
jégnél keményebb
szemmel kémlel, mint elszánt küldött.
Mérni akar és nem
tud, mégis ő látva látja:
sivár az ég
mezője, földre zuhant a nyárfa,
hangya meg
hanyattfekve ölel jégszínű bábot,
gyolcs-bugyrot
öregasszony, akit a szél levágott.
Megdöbben, inal
tőle, átvág tengerit, rétet,
barázda-parton
kihűlt kölyöknyulakra léphet,
fülükbe
marékszámra fehér sörétet kaptak...
itt fekszik kitárt
szárnnyal raja a madaraknak...
Ott a fogoly
tojása habbá verődött, benne
piciny vércsöpp a
csirke, úszik a végtelenbe.
S ez volt a búza,
-- édes új kenyér, kalács, zsömle,
szájhoz nem érve
visszafordult az anyaföldbe.
S mégis: amiket a
szív s ész gyönyörűn eregettek,
ábrándok, tervek
sárba lesújtva nem lehetnek!
Áll az ember a
tájban, vassá mered a lába,
fönséges fejét a
bánat, bitangság fölé vágja --
s látja: az újabb
harcok zöld arénája megnyílt,
mellébe levegőt
vesz, tartja - egeket zendít.
(1953)
0 Megjegyzések