Millei Lajos: Borbarát alkonyat

Kis falumban a nap lefekvéshez készül,
elfáradt már, hiszen helytállt ma vitézül.
Bőkezűen szórta színarany sugarát,
sárgára festette az itt élők nyarát.
Korongjának fele már nemigen látszik,
de a másik félkör ezer színben játszik,
felhő mögé bújik, s onnan kémlel elő,
pajkosan mosolyog, s mint egy jó szerető,
simogat lágyan a maradék fényével.
Szembe ülünk vele, s meghitten, békével,
borospoharunkat Őreá szegezzük,
s fiaimmal együtt magasra emeljük:
"Mondj tósztot, szépet ám" - kérlel a családom,
a pillanat remek, magam is belátom,
és nejem kezét az enyémben elrejtve,
beszélni kezdek a kérésnek engedve:
"te napfényben gyöngyöző kis borospohár,
hiszem, hogy a szentséged mindenkinek jár.
A föld bármely pontján, hol emberek élnek,
téged kortyolgatva áldanak, dicsérnek.
Gyönyört adsz te nekünk a mindennapokban,
életünk ereje lakozik a borban.
Hű társad, a napfény, ízed-erőd adja,
elkísér, vigyáz rád, s Keletről-nyugatra,
szórja-hinti fényét szőlőszemeidre,
és a nedűdet ezzel megédesítve,
világ vitaminját beléd raktározza,
hogy áhítva nézzünk egy jó pohár borra."
Míg eddig értem a hevenyészett szókkal,
a nap is búcsúzott, s megtoldva egy bókkal,
pislákoló fényét még miránk vetette,
s engedve az éjnek, mely fényét elvette,
végső sóhajtással hívta a vén Holdat,
hogy Ő nézze meg, míg megisszuk borunkat.