Magányosan párna és takaróm közt merengek.
Hat-ötvenkor rád vezetem gondolatom,
Várom, hogy szóljon a telefon ébresztőre nekem.
Szenvedő arccal vágok az új nap elé,
Várom azt a csodát, várok-várok valakire.
Szeretném látni, szeretném tudni, hallani, érezni,
Várok még egy keveset, remélem tud majd szeretni.
Zongoraszó hallatszik az utcán, gyors léptekkel felé haladok,
Fájó szívű dallam, lassú ütemekre hangok csendülnek.
Belépek egy nagykapun, mostohán elsötétül a Nap,
A teremben egy árnyékoktató figyel, mogorván rám tekint.
Hét órája, hogy őt látom, és szónoklatát hallgatom,
De kevésbé oly maradandó, mint egy boldog emlék.
A jelző is, mintha megszűnt volna, a csend honol, unalom,
Vágyakoznék felhők, madarak közé, ahol szabad lehetek.
Már lassan itt a vég, egy kedves hang hallatszik,
Mely a sötétségben szabadként ragyogja be a napom.
De az izzó fénye hamar kialszik, és újra sötétség honol,
Visszatér minden szürkeség, a remény még pislog halványan.
Hangos morajlás és csörgés hallatszik messziről,
Egy hang arra int, mehetek, elindulhatok erre.
Nem tudni merre, de fénylik az út vége,
Visszatér a fény, a Nap olyan, mint volt.
Megláttam az út végét, kezembe hullott egy pergamen,
nem látszik rajta semmilyen írás, olyan, mint könyvem.
Kinyitom szárnyaimat, elrepülök a purgatóriumból,
Hazafelé szárnyalok, Tehozzád a sötétség kamrájából.
0 Megjegyzések