Horváth Márk: (Élet)Út

Az utcakő csak heverészett:
tegnap fél hatkor törték fel,
mert a szennyvíz, az alattomos,
repedései között jött fel.

Undorító szag volt az egész utcán,
de ő, mivel nincsen orra,
békésen várta, mikor
kerülhet vajon ő sorra.

Az utcakő némán tűrte
az őt elöntő szennyvizet,
és nem szólt volna előre, hogy
az eltört csövet alatta lelik meg.

Csak feküdt némán, mélán a helyén,
hova ötven éve rakták szépen,
míg egy munkás egy csákánnyal
kifordította gödréből ekképpen:

"Te, Gyuszi, itt van megrepedve!
Erre utal legalábbis a barna maszat medre!"
A munkások kiásták a csatornáig a földet,
a kis utcakövet félredobták: még újra nem kellett.

A munka elhúzódott soká,
alkonyodott is már,
a munkások hazamentek,
a melót félbehagyták.

Hanem az utcakő,
rászáradva a sok barna piszok
félredobottan feküdt, és
mélán gondolkozott:

Mi minden volt vele ötven év alatt... Tapodták őt
sport-, torna- és lakkcipők, szandálok és klumpák,
magasszárú, hegyesorrú, vágott végű
műbőr, műanyag, bőr- és gumicsizmák.

Egyszer-egyszer megesett,
hogy nyári napon egy-egy lány
mezítláb lépett rá
- izgalmas kis talpacskák -

És amiket ő látott,
hisz rá senki se gondolt,
hajjaj az is néha álom,
vagy kész rémálom volt.

Mikor megszúrták azt a szegény fiút
és a vére pont rá csöppent,
alig bírta ép elmével,
ettől ugyanis nagyon meghökkent,

és amikor a fiú elzuhan,
és közelről látta arcát,
egy életre megutálta
ezt a nyomorult, eldugott utcát.

Másnak persze kedvezett ez az
utca éjszaka, és ő látta, amint
egy-egy fiú a szép utcalány
miniszoknyája alá tapint.

Hullottak ott fogak, bugyik,
jégeső is verte őt,
"Még szerencse, hogy márvány nem vagyok,
így kibírom a savasesőt."

Gondolta egyszer, mikor a
szemközti ház homlokzata mállott,
ugyanis a régi épület
már jobb napokat is látott.

Egy kisgyerek a nyalókáját,
másik a fagylaltját ejtette rá sokszor,
megkóstolta őket mindig,
de hörgött a sok emulgeálószer cucctól.

Rágógumival is leköpték,
mintha ott se lenne,
de aztán persze azt
ráragasztotta egy ismeretlenre.

És most ott feküdt ő,
a holdfény süt reája.
"Vajon megvan-e még
az a bazaltkő bánya?"

Gondolta magában a
rászáradt szutyok alatt,
majd oldalra fordult, és
nézte még kicsit a falat.