Espán Margaréta: Haláltábor

Csak 18 éves voltam, szinte még gyerek,
mégis láttam már sok mindent: háborút, s éhínséget.
Láttam forró nyarat, dermesztő telet,
De egyik sem volt olyan rossz, mint az, mit most elmesélek.

1944. november 13-át írtunk. Folyt még a Világháború,
jött is fejünkre rengeteg könny, s ború.
Féltünk a jövőtől, rettegtük a holnapot,
S csak reméltük: lesznek még szebb napok.

De ez a nap megváltoztatott mindent:
Háromnapi munkára küldtek el minket.
Mennie kellett mindenkinek, ki volt már 18, de nem volt 50:
Férfi, nő, magyar s német.

Anyám zokogott: Istenem, mi lesz veletek? Hová kell mennetek?
Féltett minket, apámat s engemet.
Hogy hová kell mennünk, nem tudtuk.
Kibírjuk ezt! - mindketten ezt mondtuk.

Készített anyám elemózsiát, három napra,
Hogy ne éhezzünk ott, hová minket a kényszer hajt.
Elbúcsúztunk, elindultunk, s nem tudtuk mi még,
Fogjuk-e szülőfalunkat újra látni még.

Elindultunk. Mentünk éjjel, mentünk nappal,
még egy kicsit megpihenni sem hagytak.
S egyszer csak, hogy miért, máig sem tudom,
Egy férfi elterült ott, rögtön az úton.
Segíteni akartam rajta, de nem engedték,
őreink testét egy árokba vetették.
S mert ellenkeztem,
Kegyetlen elvertek.

De felálltam én, s mentem tovább,
Hisz kötelességből háromnapi munka várt reám.
Ahelyett, ki elhullott, a következő faluban lett más,
Málenykájá rábatá! Málenykájá rábatá! - ez volt a biztatás.

Mentünk hát tovább, napokon, éjeken át,
több volt ez már három napnál tehát.
Akkor elértünk egy várost, s gondoltam, kezdődik a munka,
De ehelyett marhákként tereltek minket egy vagonba.

Utaztunk aztán nem is tudom, meddig, nem is tudom hová?
Mi jön ezután, - kérdeztem magamtól - élet vagy halál?
Nem a halál, még nem,
De nem is az élet.

Hosszas út után végre megérkeztük,
De hogy hová? Megkérdezni nem mertük.
Mint állatokat, kitereltek minket a vagonból.
Volt társam, ekkor már halott volt.

Jött aztán újabb erőltetett menet,
S egy bányához tereltek el minket.
Ott aztán lajstromba vettek bennünket, mindenki kapott egy számot,
S ami ekkor kezdődött az nem más, mint valódi rémálom.

Dolgoznunk kellett látástól vakulásig, ha enni akartunk,
Hiszen kenyeret, s némi levest másként alig kaptunk.
Ki nem bírta már a munkát, pihenni leülhetett,
De ezután nem kenyér járt, hanem ütleg.

Ütöttek, vertek, dolgoztattak, éheztettek,
Deszkából ácsolt ágyakra fektettek minket.
De eljött a tél nemsokára, beállt a hideg,
Fűtetlen szobákban ért a hajnal minket.

Átvacogtunk éjszakákat, nem aludtunk, de álmodtunk:
Álmainkban újra szabadon járhattunk.
Hazaszállt lelkünk a jó hazai tájra,
S újra csókot leheltünk jó anyánk arcára.

Újra emberek voltunk, boldogok, szabadok,
Nem pedig éhező, holtfáradt rabok.
Emberek voltunk, kik hitték: az élet jó,
S lábukat nem nyomta halálos béklyó.

De az éber álom amilyen gyorsan jött, oly gyorsan el is szállt,
Rabembernek rövidek s nyugtalanok az éjszakák.
De testünknek, s lelkünknek erőt adtak a mámoros percek,
S reméltük: ennél rosszabb már nem lesz.

Tévedtünk.
Tévedtünk, mikor azt hittük, 3 nap munka vár, s ennyi az egész,
Tévedtünk, mikor jó reménnyel kémleltük Isten egét.
Tévedtük, mikor azt hittük, emberi dolgunk lesz,
Tévedtünk, mikor azt mondtuk: Kibírjuk ezt!

Nőtt a hideg, nőtt a munka,
de fogyott az erő, fogyott a szufla.
Gázoltunk naponta deréki érő hóban,
S az emberek, mint őszi levelek, hullottak sorban.

Elhullott szinte már mindenki, apám is.
Nyughelyük lett egy mély kanális.
Bizony, mondom, csak egy kanális, mit mi magunk vájtunk,
S szegény, jámbor lelkeknek nem volt se sírjuk, se fejfájuk.

Elfogott a csüggedés. Míg apám élt, bíztam, reméltem,
De halálával minden bizodalmam a semmivé lett.
Tudtam, hogy nem látom már soha falum, s jó anyám,
S nekem is csak egy gödör lesz majd végső tanyám.

Éjjel nem aludtam, gyötrődtem, zokogtam,
Mikor lesz végem már? - ezen gondolkodtam.
Mikor ér véget nyomorult életem, mikor lesz ennek vége már?
Mikor ölelhet újra keblére drága jó apám?

Kérdésem száz volt, válaszom egy sem,
Reggelente kémlelve a gyönge napot lestem.
Tudtam, szabadságom s életem már végleg oda,
s vártam, egyre vártam utolsó napomat.

Beteg lettem. Nem kívántam már a nyomorúságos ételt,
Nem kívántam vizet, s szinte már emberi szót sem.
Úgy éreztem haldoklom, haldoklik testem, lelkem,
Istenhez fohászkodtam: vessen véget ennek!

De még nem jött el a vég, az én végem. Még nem.

Megértem a tavaszt, megértem a nyarat,
De nem számoltam már utána a napokat.
Testem úgy, ahogy fölgyógyult bajából,
Csak lelkemben éreztem már közelgő halálom.

Nemsokára új feladatot kaptam: az új rabok számára szállást építettünk.
Szegények. Szegény bolondok! Mért nem menekültek, míg volt rá esélyük?!
Én sem menekültem, igaz. Én bíztam.
Bizodalmam okozta halálom.

Eltelt egy év, talán kettő, három,
Csak a keserűség volt már az én párom.
Pedig fiatal voltam, fiatal s erős,
De elhagyott akkor már végleg az erőm.

Éppen a tetőn voltam, födtem,
Mikor éreztem, valami elsuhan fölöttem.
Felkaptam fejemet: talán egy angyal jött el értem?
Hogy hihettem ezt? Máig sem értem.

Lábam megbillent, zuhanni kezdtem.
Hogy ezután mi volt? Már nem is emlékszem.
Mikor magamhoz tértem, testem már elhagytam,
Súlytalanul lebegtem fenn a magasban.

De lenézve láttam, hogy két társam testem fölemeli, elviszi,
S egy nemrég vájt gödör mellé teszi.
De a test, mit halottnak hittek, nem volt még az,
Nem volt még mozdulatlan a kéz, nem volt szótlan az ajak.

S az erőtlen, elgyötört test felemelkedni, szólni próbált,
Fejéhez nyomtak ekkor egy nagy puskát.
Durr! Ennyit hallottam,
s láttam testemet az árokban.

Három napra indultam csak el,
S most lelkem végre útra kel.
Elindul haza, anyámhoz, apámhoz,
A drága jó otthonhoz, tanyához.

S hogy mért mondtam el mindezt nektek?
Hogy emlékezzetek.
Emlékezzetek rám, emlékezzetek apámra,
emlékezzetek arra a százezer emberre, kivel sorsomon osztoztam!

Mert rám senki nem emlékszik.
Senki sem tudja, hogy megszülettem, meghaltam,
s közben talán egy kicsit boldog is voltam.
S bár nem volt feleségem, munkám, gyermekem,
Azért emlékezzetek rám. Ennyi kijár nekem.